Ragadics Tamás
Ormánsági értékek – a
kistelepülési társadalmak konfliktusainak tükrében
1. Bevezetés
A Dráva korábbi árterében
elhelyezkedő dél-baranyai Ormánság neve összeforrt a peremhelyzetben lévő,
gettósodó, hátrányos helyzetű aprófalvak képével. A főként a Sellyei
kistérséghez tartozó 45
kistelepülés (Kiss 1937: 9-12) többségében valóban a negatív tendenciák
folytatódtak, illetve erősödtek fel a rendszerváltást követő időszakban (Bognár
– Csizmady 2005: 36-41), a falvakat mégis nagyfokú heterogenitás jellemzi a demográfiai
sajátságok és a munkaerő-piaci helyzet szempontjából. A történeti kistáj humán
erőforrásai szerények, kiemelten magas a munkanélküliségi ráta (Ragadics 2007a:
195-196). A közintézmények mellett csak a mezőgazdasági tevékenység kínál
megélhetési lehetőséget. A tanulmány – a mértékadó szakirodalom és a térségben
készített interjúk alapján – azt vizsgálja,
milyen lokális tényezők gátolják a természeti kincsekben és környezeti
értékekben gazdag térség társadalmi és gazdasági fejlődését, kiemelve a helyi
társadalom kohézióját aláásó tényezőket.
2. Természeti- és épített környezeti értékek – turisztikai attrakciók?
Az ormánsági települések
természeti környezetét a 19. századi szabályozási munkákig a Dráva ártere
jelentette; a tájegység nevét a holtágak, mocsarak közül kiemelkedő
földkúpokról („urmák,”„ormák”, „ormányok”), teraszokról kapta (Kiss 1937:
10-11). A vízjárta vidék élelmet, nyersanyagot és védelmet biztosított az itt
élő népességnek, amely a török hódoltság ideje alatt is helyben maradt (Szabó
1937). Az ártéri gazdálkodás (Andrásfalvy 2004: 15-19) az ország más vidékein
is fontos megélhetési forrásként szolgált, az Ormánság esetében azonban az
emberek létalapját jelentette. A terület- és vízrendezés következtében a táj
képe jelentősen átalakult, ugyanakkor a térség zártsága és peremhelyzete
hozzájárult a természeti környezet egyes elemeinek megőrzéséhez. Holtágak,
tavak, mocsaras területek, ősi ártéri erdők, rétek őrzik a táj régi képét. Az
utóbbi évek során körvonalazódott Ős-Dráva program a vizes élőhelyek
megmentését, a tájgazdálkodás erősítését tűzte ki céljául a természeti értékek
fenntartása és a mezőgazdaság speciális formáinak támogatása érdekében. A
hagyományos ártéri gazdálkodás kialakítása új lehetőségeket teremt a környezetbarát
termelés és energiahasznosítás, valamint a turizmus területén is.
Az épített környezet értékes
elemei közül kiemelkednek a 18. század végén, 19. század elején emelt
jellegzetes, festett fakazettás templomok
gazdag színvilágukkal, egyedi motívumaikkal. A templomok mellett kastélyok
(Sellye, Magyartelek), haranglábak, kápolnák emlékművek és a közhasznú munkások
által gondozott parkok díszítik a szociális problémákat külső képükben nem
mindig tükröző településeket. A falukép szempontjából meghatározóak a paraszti
építészet helyi védettséget élvező remekei: kúriák, tornácos lakóházak,
talpasházak, és gazdasági épületek (Császár 2004).
Az Ormánságra jellemző tradíciók
ereje csökken, a népi mesterségek művelői közül elvétve találunk egy-két hagyományőrzőt:
a központok (Sellye, Vajszló) kis múzeumai mellett csak néhány idős asszony
egyre nehezebben elkészülő szőttesei és a bogdásai Szatyor Győző fafaragásai
őrzik a régi díszítőelemeket, technikákat.
A rendszerváltásig a térség
meghatározó termelési ágazatát a mezőgazdaság jelentette: a
termelőszövetkezetek a szántóföldi növénytermesztés mellett – a jelentős helyi
hagyományokkal rendelkező – állattartással foglalkoztak. A mezőgazdaságban
foglalkoztatottak aránya mára drasztikusan visszaesett. A tsz-ek felbomlása
után néhány (főként a térségen kívüli tulajdonosok által irányított)
vállalkozás mellett számos kényszervállalkozó jelent meg – főként a korábban a
második gazdaságban aktív dinnyetermesztők (Kovács T. 2005: 44-49). A
kistermelők száma az értékesítési problémák miatt fokozatosan visszaesett. Az
önellátó konyhakerti termelés a megélhetési bűnözés miatt van visszaszorulóban.
Mindezen problémák ellenére a
mezőgazdaság jelenthet megélhetést a térségben élők egy része számára. A
zöldség- és gyümölcskertészet mellett a biogazdálkodás, valamint a gyógynövények
gyűjtése és termesztése jelenthet kitörést a jelenlegi nehéz körülmények közül.
Az interjúalanyok közül néhányan
a térség értékei között sorolták fel a terület határmenti fekvését. Ez a tény a
20. század során inkább hátrányként jelentkezett: a határőrizeti sáv
infrastruktúrájának fejlődését mesterségesen visszafogták a második
világháborút követő időszakban. A határ közelsége összekapcsolódott a
földrajzi, gazdasági és szociális marginalizációval. Horvátország küszöbön álló
uniós csatlakozása és az igényelhető kohéziós források lehetősége a jövőben a
hátrányokból előnyt kovácsolhat. Szintén csak lehetőségként (turisztikai
vonzerő formájában) jelenik meg a térség etnikai és kulturális sokszínűsége,
mely egyelőre gazdasági és szociokulturális alapú konfliktusok forrása.
3. A fejlődés kerékkötői
Az előző fejezetben említett
adottságok és lehetőségek kiaknázását számos tényező gátolja. Ezek közül a
legtöbb az ormánsági települések peremhelyzetéhez kapcsolódik. Az aprófalvas
térszerkezet miatt a vonzerőt jelentő turisztikai attrakciók (épített és
természeti környezeti értékek) is elaprózódottak. Hiányoznak a tervezett
tematikus utak, a megfelelő infrastruktúra és a szükséges szolgáltatások. A
terület közlekedési feltártsága nem megfelelő: gyér és rossz minőségű az
úthálózat, hiányos a tömegközlekedés, sok az elszigetelt zsáktelepülés.
A hátrányos helyzetű aprófalvak
jellemző problémája, a munkanélküliség is fokozottan jelentkezik. Jelentős a
fiatal és képzett népesség elvándorlása, ezért a munkahelyteremtést a
képzetlen, gyakran motiválatlan helyi munkaerő is nehezíti. A térség
tőkeabszorpciós képessége alacsony. Az önkormányzatok forráshiányosak. A helyi
erőből történő beruházások, fejlesztések lehetősége minimális. A települések
vezetői a leszakadó térségek számára elérhető pályázati összegekben
reménykednek; pozíciójukat a segélyek elosztása feletti hatáskörük stabilizálja
(Tamás 2005: 33).
Az ormánsági falvak fejlődése, a
válságjelenségek kezelése – a problémák mélysége miatt – a szűkös helyi
erőforrások felhasználása mellett csak külső támogatás bevonásával képzelhető
el. A kívülről megvalósuló fejlesztések azonban csak akkor lehetnek hatékonyak,
ha szorosan összekapcsolódnak a helyi közösség törekvéseivel, ráépülnek a
lokális kezdeményezésekre, erősítve azokat. A terület- és településfejlesztési
projektek menedzsmentjének azonban szembesülnie kell a helyi társadalom
szétforgácsoltságával, motiválatlanságával, a lokális közösségek hiányával
(Ragadics 2008: 127-129).
Az ormánsági kistelepülések
társadalmaiban jelentkező konfliktusok nem pusztán a rendszerváltást követő
migrációs tendenciák eredményei, hosszabb múltra, szerteágazó problémabázisra
vezethetők vissza. A tanulmány keretei között most a 20. századi változásokat
tekintjük át vázlatosan.
4. Migrációs tendenciák az ormánsági kistelepüléseken a 20. században
Az ormánsági területekre
jellemző, negatív következményekkel járó népességmozgások mögött a 20. század
elejére kultúrává formálódott és elterjedt egyke-rendszer, valamint a század
során hatásukat éreztető gazdasági-társadalmi változások és politikai döntések
állnak.
Népességmozgások a második világháborúig
A 20. század első felében számos
szerző hívja
fel a figyelmet a dél-baranyai reformátusok önpusztító és nemzetpusztító
gyakorlatára, az egyke-kultúra terjedésére. Az egyke-rendszer szoros
összefüggésben van azzal a komoly töréssel, amely az ormánsági népesség
életmódjában következett be a 18-19. században (Kiss Z. 1991: 101-111). Amikor
az úrbéri rendezést és a jobbágyfelszabadítást követően a közös használatú
vizek, nádasok, erdők és legelők a földesurak kezébe, az ormánsági falvak pedig
a „nagybirtokok halálgyűrűjének szorításába” kerültek, az itt élők
elveszítették mindazt, ami addigi létalapjukat meghatározta. Ezek a viszonyok
hívták életre a tájegység lakóinak sorsát kíméletlenül meghatározó
magatartásformák terjedését (Andorka 1975). A korábban biztonságot jelentő
természeti-földrajzi pozíció tette lehetővé egy – az országos folyamatoktól
elkülönülő – speciális értékrend által megalapozott, torz kultúra kifejlődését,
mely rövidtávon biztosította a túléléshez szükséges gazdasági feltételeket,
néhány emberöltő alatt azonban az „őslakos” népesség drasztikus csökkenéséhez
vezettet.
A születésszabályozás
következményei miatt a házasulandó fiatalok (főként a nagyobb számban életben
hagyott lányok) párválasztási lehetőségei meglehetősen beszűkültek. Erre a
kihívásra szolgált megoldásként a szegényebb, főként sokgyermekes alföldi
családokból származó vők beáramlása. A vők mozgása és az exogám házasságkötés
már korábban is bevett gyakorlat volt az Ormánságon belül a falvak kis
népességszámából adódó szükségletek (a génállomány frissítése) miatt (Lipp
1986).
A vő-rendszer kiegészült az ún.
fogadottgyermek-rendszerrel: a gyakran brutális terhesség-megszakítási
módszerek alkalmazásának következményeként 19. század végére jelentősen megnőtt
a gyermektelen családok aránya a dél-baranyai református falvakban. A jómódú
gazdák a szegényebb, többgyermekes családokból „szerezték be” utódaikat.
A földhöz, mint a megélhetés
bázisához, valamint az önállósághoz való ragaszkodás megakadályozta, hogy az
ormánsági népesség nagyobb arányban vegyen részt a kivándorlásban, külföldi
munkavállalásban, jóllehet az ország más területein ez hatékony túlélési
stratégiának bizonyult.
A fogyatkozó ormánsági református
magyar populáció mellett egyre jelentősebb a 17-18. századtól szigetekben
betelepülő katolikus horvát, és a 20. század elején megjelenő, eredetileg
ortodox, beás cigány népesség térnyerése (Ragadics 2009a: 387-388). A beások –
amellett, hogy kézműves termékekkel látták el a falvak lakosságát – az első
világháborút követően bérmunkásként járultak hozzá az egykézés miatt
munkaerőhiánnyal küzdő családi gazdaságok fennmaradásához. Az etnikai
viszonyokat tovább árnyalta a német származású gazdálkodók térnyerése, akik az
elnéptelenedő falvak területeinek felvásárlásával jutottak birtokokhoz.
Az 1920-as években új elemként
jelennek meg a térségben – politikai döntés alapján – az üresen maradt házakba
betelepített alföldi nagycsaládosok, sokgyermekes frontkatonák. (Bízva abban,
hogy a beáramló magasabb termékenységű csoport pozitív mintaként szolgál majd a
gyermekvállalási szokásokat illetően.) A hatalom a földkérdés megoldása, a
problémák valódi orvoslása helyett azok elkendőzését választotta.
A migrációs tendenciák ellenére
minimálisnak tekinthető a különböző etnikai és felekezeti blokkok közötti
átjárás a második világháborút megelőző időszakban.
Migrációs tendenciák az Ormánságban (1945 – 1990)
A 19. század második és a 20. század
első felében lezajlott – főként a birtok-megőrzéshez kötődő egyke-kultúrához
kapcsolódó – változások következtében megroppant és jelentősen meggyengült az
ormánsági falvak társadalma. A helyi társadalmak integrációjának a második
világháborút követő időszak sem kedvezett.
A szocializmus évei alatt
felerősödtek a térségben a peremhelyzetben lévő, hagyományosan mezőgazdasági
foglalkozási struktúrájú kistelepülések válságjelenségei. A problémákat tovább
mélyítették a központi hatalom intézkedései. A magyar-jugoszláv kapcsolatok
romlása az 50-es években megpecsételte térségben élők sorsát: az ormánsági
térség jelentős része fejlesztésre alkalmatlan, szigorúan őrzött határsávvá
alakult. A területet nagy szorgalommal szabadították meg a rendszeridegen elemektől:
kulákoknak nyilvánított módos gazdák nagy számban kerültek ki a dráva-menti
falvakból, s jutottak különböző munkatáborokba (Kovács T. 2005: 33-34).
A kibontakozó mezőgazdasági
kollektivizálást követően sokan hagyták el az ormánsági falvakat is, hogy az
ipari centrumokban (Pécs, mecseki bányák) találjanak megélhetést. A migráció a
képzettebb, fiatalabb népességet érintette, főként a korábbi gazdák
leszármazottait. Jellemzően a hagyományosan passzívabb uradalmi cselédség
maradt helyben. A körzetesítés és intézmény-összevonás centralista politikája
növelte a migrációs hajlandóságot térségben.
A szocialista időszakban
bekövetkezett, az ormánsági települések helyzetét befolyásoló jelentős változás
a cigány népesség falvakba településéhez köthető. A beköltözéseket az állami
kényszer és támogatás egyaránt befolyásolta. Már a Rákosi-rendszerben sor
került a beások erőszakos kitelepítésére a határzárat képező Dráva ártéri
erdőségeiből. Az 1960-as években pedig a cigány családok tanácsi támogatással
költözhettek az üresen maradt házakba. Az eltérő kultúrájú cigány népesség
megjelenése, az ingatlanok értékének csökkenése tovább erősítette a
tradicionális népesség elvándorlásának ütemét (Harmat 2004: 131-136).
A szocializmus évtizedeiben az
Ormánság népességének kb. egyharmadát veszítette el (Kovács T. 2005: 38-39). A
redisztributív forrásokból történő fejlesztések csak néhány nagyobb települést
(Sellye, Vajszló) érintettek, motiválva ezzel a funkció nélküli aprófalvakból a
térségi (alsó fokú) centrumok irányába történő népességmozgást. A legjellemzőbb
tendencia azonban továbbra is a nagyobb gazdasági központok felé történő
elvándorlás maradt.
A második gazdaság erősödésével
összefüggő visszatorlódás jelensége (Juhász 2006: 195-198) inkább a városi
térségek közelében éreztette a hatását, az Ormánság szempontjából nem hozott
jelentős változást. A dél-baranyai térségbe telepített kisebb üzemekben
jellemzően az alacsonyabb státuszú, képzetlenebb helyi munkaerő
foglalkoztatására került sor, az Ormánságba irányuló migráció alacsony szinten
maradt. Annál jelentősebbnek mutatkozott a magasabb státuszú városi munkahelyek
által motivált ingázás. A rendszerváltást követően azonban mind az Ormánságon
belüli, mind pedig a térségen kívüli munkavállalás lehetőségei beszűkültek.
Népességmozgások a rendszerváltást követő időszakban
Az 1990-es évek elején a
kistelepülési munkahelyek száma jelentősen – az országos átlagot meghaladó
mértékben – esett vissza (Kovács K. 2005: 141-143). A termelőszövetkezetek
felbomlása, a lokális gazdaság más szektorainak leépülése újabb elvándorlási
hullámot indított el – főként a fiatal, munkaképes lakosság körében. Az
elköltözések alacsony ingatlanárakat eredményeztek, így az ormánsági falvak a
szociális indíttatású vándorlás célterületeivé váltak: felerősödött a hátrányos
helyzetű népesség beáramlása.
Az állami bérlakások
privatizálását követően felélénkült a lakáspiac, és elkezdődött a hátralékok
miatt csapdahelyzetbe került, alacsony státuszú népesség kiköltözése a városi
centrumoktól távolabb fekvő falvakba (Csanády – Csirmady 2002: 27-54). Ez a
jelenség összekapcsolódott az ipari munkahelyek leépülésével, és az
elsőgenerációs városlakók deprivált csoportjainak visszatorlódásával a mezőgazdasági
kényszervállalkozások és az alkalmi mezőgazdasági munkavállalás irányába
(Juhász 2005: 42-50).
A gazdasági központoktól távol
fekvő kistelepülések jellemző válságjelenségei kivétel nélkül
diagnosztizálhatók az ormánsági térségben: magas az idős, inaktív népesség
aránya, ugyanakkor markáns a fiatal korstruktúrával rendelkező,
marginalizálódott csoportok jelenléte is. A legsúlyosabb problémák és
konfliktusok a hasadt társadalmú településeket érintik (Kovács K. 2005:
145-152), ahol egymástól eltérő kultúrával, etnicitással és gazdasági
stratégiával jellemezhető rétegek konfrontációkkal terhes együttélését
figyelhetjük meg.
Az ormánsági falvak népességére
jellemző a szociális ellátórendszertől való nagyfokú függés, a deprivált
csoportok szempontjából karakterisztikus deviáns viselkedési formák
elterjedtsége, a kiszolgáltatottság, kilátástalanság, kiábrándultság és
frusztráció (Bognár – Csizmady 2005: 37). Ezek a jelenségek – a fenti migrációs
tendenciák eredményeként – összekapcsolódnak a társadalmi konszenzus hiányával.
A társadalomtudományok egyik kiemelt feladata a társadalmi integráció
elősegítése – a lokális közösségek fejlődésének, problémáinak, konfliktusainak
vizsgálata útján – az erősebb, életképesebb, összetartóbb helyi társadalmak
kialakulása érdekében.
5. Közösségteremtő erők a kistelepüléseken
Az ormánsági térségben készített
interjúk alapján láthattuk, hogy a kistelepülések lakói maguk is problémaként
élik meg a lokális szintű konszenzus hiányát, a helyi társadalom
széttagoltságát. A konfliktusok feloldása, a helyi közösségek fejlődése
jelentős mértékben javíthatja a települési életminőséget. A következőkben
vázlatosan – a teljesség igénye nélkül – mutatom be a kistelepülési
közösségképződés szempontjából meghatározó tényezőket.
A magyarországi településeken
társadalmi legitimitással és a közszolgáltatások biztosítására rendelt források
elosztása feletti jogkörrel a helyi önkormányzat rendelkezik. Az aprófalvakban
a lokális hatalom letéteményese a szociális segélyek elosztását is irányító
polgármester. A polgármester személyes kvalitása, aktivitása és
kapcsolatrendszere kiemelt fontosságú a települési közösség megteremtése
szempontjából.
A polgármester mellett a
településen működő más véleményvezérek (pedagógusok, művelődési ház-, ill.
teleház-vezetők, egyházi reprezentánsok, civil vezetők stb.) szerepe is
jelentős lehet a kulturális és közösségi programok, helyi rendezvények,
projektek kezdeményezése, megszervezése és megvalósítása kapcsán. A sikeres
vállalkozók, helyi munkaadók jelenléte – gazdasági jelentőségük mellett –
mintaátadó funkciójuk miatt is fontos.
Az alapvető szolgáltatásokat
ellátó intézmények a falu közösségi és információs csomópontjaiként
funkcionálnak. Ebbe a körbe sorolhatjuk a településen található vegyesboltokat,
üzleteket, vendéglátó egységeket, valamint a vasút és buszállomást is.
Közösségi szempontból meghatározó
szerepe van az oktatási intézményeknek. A lokális szolgáltatásokat nyújtó
intézmények és a helyi munkahelyet biztosító gazdasági egységek szerepe kiemelten
fontos a települési életminőség szempontjából, ugyanakkor a közösségképződés, a
társadalom szervezése szempontjából is nagy jelentőséggel bírnak (Ragadics
2009b: 33-35).
A falvak intézményeinek speciális
szeletét képezik az egyházakhoz (az Ormánság esetében a katolikus és református
felekezethez) tartozó intézmények (iskolák, alapítványok, karitász csoportok,
vallási közösségek stb.). Az egyházi alapú közösségszervezés is erősen
személyfüggő; hatékonysága a vallási szervezetekhez kötődő reprezentánsok
kvalitásán, hozzáállásán és a helyi konfliktusok, társadalmi-szociális
problémák mélységén múlik (Ragadics 2007b: 369-375).
Az aktív civil szervezetek a
helyi közösségek vitalitásának indikátorai. Ebből a nézőpontból közelítve nem
meglepő, hogy az ormánsági településeken nagyon kevés a lokális életminőség
javítása érdekében tevékenykedő nonprofit szervezet. A működő civilek
jellemzően nagyobb ernyőszervezetek gyenge helyi sejtjei, ill. az
önkormányzatok által – a pályázati lehetőségek hatékonyabb kihasználása
érdekében – létrehozott, valós aktivitással és társadalmi beágyazottsággal nem
rendelkező alapítványok vagy egyesületek.
A fenti tényezők mellett a helyi
társadalom kohéziója szempontjából fontosak a településen élők számára
szervezett programok, ünnepségek, falunapok, szabadidős- és sporttevékenységek,
amelyeken – a közösségi alkalom mellett – a település a külvilág felé is
megmutatkozhat.
Minél nagyobb hátrányokkal és
minél súlyosabb szociális konfliktusokkal küzd az adott aprófalu, annál
kevésbé, ill. annál alacsonyabb hatékonysággal aktivizálódnak a fentebb
említett közösségszervező tényezők a településen. Ugyanakkor a szükséghelyzet
és kiszolgáltatottság maga is közösségképző tényezőként funkcionál:
konfliktuskezelési és problémamegoldási stratégiaként megköveteli az adekvát
rokonsági, szomszédsági és barátsági network kölcsönös működtetését.
6. Összegzés
A gazdasági központoktól távol
fekvő magyarországi kistelepülések a rendszerváltást követő időszakban erősen
polarizálódtak; többségükben az egymást erősítő hátrányok ördögi köre miatt
felhalmozódtak a társadalmi és gazdasági problémák, és nőttek a szociális
egyenlőtlenségek. A dél-baranyai településeket jellemző migrációs tendenciák
következtében az ormánsági térség falvainak hagyományos közösségei megtörtek és
felmorzsolódtak. A helyi társadalmak humán erőforrásai, anyagi és mentális tartalékai
kiemrültek. A gettósodó aprófalvak népessége önerőből képtelen javítani az
életlehetőségein, az esetleges külső támogatások, fejlesztő projektek viszont zátonyra
futhatnak a lokális konszenzus hiánya miatt. A helyi közösségek
revitalizációja, erősítése és újjáalkotása a terület- és településfejlesztést
megelőző, kiemelten fontos feladat. Ebben a munkában nagy szerep hárul a helyi
véleményvezérekre, a meglévő közösségi kezdeményezésekre és intézményekre,
melyeknek megóvása és erősítése a gazdaságossági szempontokon túlmutató, a
helyi életminőség és a települések jövője szempontjából kulcsfontosságú
feladat.
Andorka Rudolf (1975): Az ormánsági születéskorlátozások
története. Valóság, 18 (6): 45-61.
Andrásfalvy Bertalan (2004): Ártéri
gazdálkodás Magyarországon. História,
26 (4): 15-19.
Bognár László – Csizmady Adrienne
(2005): A falvak helyzete – közhangulat falun. In Bognár László – Csizmady Adrienne
– Tamás Pál – Tibori Tímea (szerk.): Nemzetfelfogások
– Falupolitikák. Budapest: Új Mandátum – MTA SZKI, 36-41.
Csanády Gábor – Csizmady Adrienne
(2002): Szuburbanizáció és társadalom. In Tér
és Társadalom, 16 (3): 27-54.
Fülep Lajos (1984 [1929]): A magyarság pusztulása. Budapest:
Magvető.
Hankiss Elemér (1983): Közösségek
válsága és hiánya. In Társadalmi csapdák.
Diagnózisok. Budapest: Magvető, 205-241.
Harmat József (2004): A remény egy
szigete – Alsószentmárton. In Nagy Attila – Péterfi Rita (szerk.): A feladatra készülni kell. A cigányság
kulturális beilleszkedése és a közkönyvtár. Budapest: OSZK – Gondolat,
131-136.
Juhász Pál (2005): Falusi társadalom.
In Bognár László – Csizmady Adrienne – Tamás Pál – Tibori Tímea (szerk.): Nemzetfelfogások – Falupolitikák.
Budapest: Új Mandátum – MTA SZKI, 42-50.
Juhász Pál (2006): A visszatorlódásról.
In Emberek és intézmények. Két zsákutca
az agráriumban. Budapest: Új Mandátum – Jelenkutató Alapítvány, 195-198.
|