Antus Kata

Gerillaművészet a Kulturális Fővárosban

 

Az utcaművészet általunk górcső alá vett két ága, a street art és a graffiti a társadalomtudomány eleddig elhanyagolt területe Magyarországon. Ugyanakkor olyan jelenséggel állunk szemben témánkat tekintve, amely hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt a városi mindennapok kikerülhetetlen és szerves része. Az általában falfirkának bélyegzett, erősen ellenséges megítélést kapó alkotások tömege a közvélemény szemében a legritkább estben kerül a figyelmet érdemlő művészeti alkotás kategóriájába. Pedig a falakra fújt művek esztétikai és kommunikációs funkciójukon kívül valahol a társadalom kommentárjai is, ezért vizsgálatuk társadalomtudományi szempontból is indokolt.

Célunk az utcaművészet történeti vázlatából kiindulva a két irányzat jellemzőinek tisztázása, valamint a jelenkor művészetében és társadalmában elfoglalt helyének elemző bemutatása. Az információgyűjtésben az interjú módszere segített, pécsi street art művészek beszámolói alapján vázolható fel teljesebb kép az utcaművészet sajátosságairól a leendő Kulturális Fővárosban.

Cikkünk nem vár az olvasótól lelkes egyetértést az utcaművészet alább elemzett típusainak népszerűsítését vagy a környezetet olykor elcsúfító alkotások legitimációját tekintve, viszont megkívánja az alapvető gondolkodást erről a magának egyre erőteljesebben helyet követelő jelenségről.

 

Graffiti

 

Az utca emberének nem jut erről a szóról több az eszébe, mint falakra írt szavak, összefirkált buszok, metrók és vonatok, feliratok, jelképek vagy színes rajzok. A lexikonok szerint jelentése görög eredetű, sírfeliratot, vagy falra vésett szavakat jelent.

Az egész valamikor a hetvenes évek végén kezdődött, a szintér New York metropolisának kies sikátorai és félreeső utcái. A városlakók egyszer csak arra lesznek figyelmesek, hogy a falakra sorra egymásután kerülnek fel nevek és számok, melyeket újabbak és újabbak követnek egymásután, sorban. Ekkor jelennek meg az utcán egy pár négyzetméternyi linóleumon, egy szál bömbölő magnó mellett nyaktörő mozdulatokat bemutató fekete fiatalok, vagy pedig csupán szájjal zenélve, véget nem érő rímekbe szedett történetekkel, arról, ami az utcán történik velük napról-napra. Ez a mai nevén a hip-hop kultúra, mely egészében véve együtt a break-tánc, a rap és graffiti. Ezek a jelenségek egy tőről fakadva, egymás mellett gyerekeskedtek és fejlődtek az azóta eltelt hosszú évek során, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel haladva a legalitás útján. Az egyszerű feliratok után egyszerűbb, majd pedig egyre bonyolultabb, és színesebb betűrajzok váltják egymást. Semmi nem állhatja útjukat, már a metró állomások és a városközi szerelvények sincsenek biztonságban a láthatatlan, festékszórós kezek elől.

A probléma előtt sokáig értetlenül állt mind a város lakossága, vezetősége és főleg azok, akiknek a rendet kellene fenntartani. Elsőként Tony Silver és Henry Chalfant próbált 1983-ban választ adni a felmerülő problémákra. Ekkor készült el a „Stylewars” című közös dokumentumfilmjük, ez volt az első olyan objektív próbálkozás, ami mindkét oldalról, elfogultság mentesen mutatta meg a valóságot ezzel az akkor még kezelhetetlennek tűnő jelenséggel kapcsolatban. Az egyik oldalon felsorakoznak a fiúk, akik büszkék a legkülönbözőbb helyeken, de főleg a metrókon és a városi vasutakon elhelyezett rajzaikra, melyek keresztül-kasul átjárják egész New Yorkot, és ez által (hír)nevük a város egyik végéből eljut a másikba. Az ellenkező oldalon ott áll a metró igazgatója, aki szerint ez nem művészet, hanem vandalizmus. A metrókocsi-tisztítók, akik drága vegyszerekben áztatva, hetekig csutakolják az összefirkált kocsikat, szintén nincsenek elragadtatva azoktól a művektől, melyeket a srácok gondosan lefotóznak, majd pedig mappákba gyűjtve egymásnak mutogatnak. És persze nem utolsósorban megszólal a polgármester is, aki kedvesen mosolyogva, szögesdrótokkal és emberevő kutyákkal fenyegeti a gyerekeket a kamerán keresztül. Ezen a filmen keresztül kitűnően megismerhető az, amit odáig homály fedett.

A metropolisok szürke, arctalan tömege szülte meg a graffiti gyermekeit, akik a nagyvárosi árnyképek elől menekültek a falakra kiáltott szavak közé. Vannak köztük olyanok is, akik bizony a huszonöt év felettiek, sőt akad olyan is, aki már a harmincas évein is túl haladt már. A festékeket ritkán szerzik vásárlás útján, többnyire lopni szokták, hiszen nagyon sokba kerül. A sztereotípia, hogy a graffitit tizennégy-tizenhat év közötti fekete fiatalok művelik csupán, pillanatok alatt összeomlik. A filmben az első tíz perc után elhangzik, legalább annyi fehér fiatal fest, mint ahány fekete, sőt a fehéreknek ezért könnyebb a festéket lopni, mert a boltokban inkább a feketéket tartják szemmel. Ezek azok az évek, amikor elkezd kibontakozni a megfelelő technika és stílus.

A nyolcvanas évek végére a festékszóró őrület megérkezik Európába is. Ekkor inkább még a politikai töltetű feliratok kezdenek eluralkodni, a rendszerváltás vágyának fuvallata járja át az országokat és azok nagyvárosainak falait. A berlini fal leomlásakor megfigyelhető volt, milyen sok felirat és rajz ékesítette a felületét, melynek darabjait sokan magukkal vitték emlékként. Magyarországon a kilencvenes évek közepén jelentek meg az első, formailag értékelhető „betűrajzok”. Kicsit több mint tíz év késéssel érkeztek ide, Közép-Európa vidékeire. Ide is a hip-hop kultúrán át gyűrűztek be, valószínűleg az USA-ból és Németországból érkező filmeken és fotókon keresztül.

Eleinte még csupán a lerobbant és elhagyatott gyártelepek épületein, falain, és a városokba vezető vasútvonalak mentén jelennek meg az első, óvatos próbálkozások. Kezdetben (és talán a tisztességes öregebbek között ma is) volt egyfajta graffiti „erkölcs”, miszerint frissen festett/épült falak, házak és műemlék jellegű épületeket tiszteletben kell tartani - ez az évek során egyre jobban elfelejtődött, vagy teljesen figyelmen kívül hagyták az újonnan érkezők. Egyre több és több falfelület, buszmegálló, tereptárgy (telefonfülkék, biztosítékdobozok, stb.) és sajnos műemlék jellegű épület és szobor esett áldozatául a festékszórók és filctollak támadásának. A kilencvenes évek közepétől majdnem a végéig érte aranykorát az illegális alkotásvágy. Ebből az időszakból származnak azok a rajzok melyeket az érdeklődés és egyben a professzionalitás felé haladás vezérelt, és nem pedig a területi villongások, egymás rajzainak átfedése; még a minőség és nem a mennyiség volt a mérvadó.

A bandák között lassan a békés egymás mellett festegetés helyét mindinkább átvette egy olyan fajta agresszív kivagyiság, egymás ellen fordulás, ami a „szakma” felhígulására kezdett utalni. Az ezredforduló idejére kezdett egyre populárisabbá válni a fiatalok közt ez a tevékenység, és sajnos nem is igazából a rajzok készítése inkább csak a firkálgatás volt az, ami egyre nagyobb tömegeket mozgatott meg. A firkálást tag- (ejtsd: teg) elésnek hívják, ami egy fajta szignó, álnév elhelyezése festékszóróval, filctollal, vagy pedig scribe, karckövekkel, bármilyen felületekre. Egyre több, úgynevezett „toy” jelent meg az utcákon nagy hullámban befedve az „öregek” rajzait, és sokszor egyáltalán nem is figyelembe véve, hova is helyezik el „műveiket”. A „toy” kifejezés azokat illeti meg, akik nem feltétlenül korban, inkább tehetségben számítanak fiatalnak, a vágy dolgozik bennük, hogy ők is képviseltetni akarják magukat az utcán, de sajnos a megfelelő technikák elsajátítása, tehát gyakorlás nélkül. Amikor az ilyen alkotók munkásságai kezdték el kitölteni a jól használható és eleddig biztonságos helyeket, a profiknak nehezen elérhető, sőt, néhol életveszélyes területekre kellett cserélniük alkotói munkásságuk színtereit. A közhangulat felforrósodott s egyre jobban a graffitisek ellen fordult. Nem voltak ritkák a rendőri túlkapások sem, nemegyszer összefirkált és összetört kézzel voltak kénytelenek a fiatalok egy-egy rosszul sikerült éjszaka után hazatérni otthonaikba. 2002-ben életét vesztette egy pesti fiatal metró-festés közben. Rajtakapták őt s társait „munka” közben, gyorsan menekülniük kellett. Az egyik helyen rosszul lépett, és több méteres mélységbe zuhant. Mindkét lába eltörött, kórházba szállítása után pár nappal elhunyt. Ez az esemény nem keltett akkora visszhangot az emberek között, viszont a graffiti társadalom nagy részét megrengette. Az országban megjelentek különböző megemlékező rajzok, amolyan óriási sírfeliratok, mert éppen egy olyan csapat tagja volt, amelynek tagjai megyeszékhelyeken, és nagyobb településeken laktak.

A különböző városok önkormányzatai elhagyatott gyártelepek, külvárosi épületegyüttesek összefüggő falait nevezték ki „legál”- falakká, ahova büntetés nélkül kimehettek rajzolni az alkotók, hátha ettől kevesebb lesz a belső területeken elkövetett rongálás. A MÁV is megpróbálkozott avval, hogy egy-két forgalmon kívül helyezett kocsit hasonló célból felajánlott, ha a mozgó kocsikat békénhagyják. Ezek a legalizálási próbálkozások sajnos kevés sikert értek el, sőt többnyire kudarcba fulladtak. Csoportok mindig akadtak, kik hajlandóak lettek volna egyezkedni, de mindig akadt egy-két másik, akik viszont nem voltak befoghatóak, sőt ha tehették, még több és még nagyobb értékű rongálásokat követtek el. Európa más országaiban sem volt ez már másképp, megindult egyfajta olyan agresszió hullám, mely kezdett megállíthatatlannak tűnni. A rendfenntartó szerveknek rá kellett döbbenni, hogy a graffitis nem az a fajta különleges, elvadult állatfajta, melyből ha néhánynak begyűjtik a trófeáját, vagy neadj isten megszelídítenek egypárat, akkor a többi is igába hajtja a fejét. A graffiti egy olyas fajta organizmus, mely egy tőről fakad, viszont megannyi ága, lába és keze van melyek között van olyan, akik fogják egymásét, és képesek egy irányba haladni, viszont akadnak olyanok, akik nem hajlandóak összefogni senkivel, sőt ha tehetik szemben állnak mindenkivel. A rendőrség és MÁV elkezdett hasonló mappákat nyitni az alkotóknak, melyekkel maguk is rendelkeznek, de nem azért, hogy dicsekedhessenek vele, hanem minden egyes név és rajz mellé egy- egy kemény magyar forint összeg került - rajzonként számlát nyitottak nekik. Ezért a lebukás már egyre komolyabb következményekkel kezdett járni.

Mindeközben az évek során professzionális eszközszolgáltató iparágak kezdetek el kifejlődni, a háttérből táplálva ezt a kultúrát. Festékek, melyek kimondottan a falakra készített rajzokra vannak specializálva - az alapvető színektől kezdve a legfinomabb árnyalatokig megtalálható minden. A festék szórófejek is az egy-két millimétertől a tíz-tizenöt centiméter szórószélességűig terjednek, sorra nyitottak azok a boltok, amik cseppet sem burkolták árukészletük végső felhasználásának célját. Lassan megfelelő összegekért minden elérhetővé vált, ami a tökéletes művek létrehozásához kellett.

Azok, akik annakidején ott álltak a falak és vonatok előtt most is ott vannak, csak már nem olyan gyakran, mint annak előtte. Manapság a festők a városokból kihúzódtak a még viszonylag biztonságos vasútvonalak mellé, és a fémszörnyetegek testein keresztül üzennek, hogy még ott állnak a sorban. Az év különböző szakaszaiban, és Európa különböző országaiban és városaiban megrendezett versenyeken viszont évről évre egyre komolyabb alkotások jelennek meg az előre megadott hordozófelületeken. Ilyenkor lehet igazán érzékelni, hogy ez már több mint színes festékekkel, falakra felhordott érdekes formák. Olyan alkotások születnek évről évre melyek mögött néha elbújhatna egy-két kortárs képzőművész. Az egyszerű festékszóró kannák egy-két ember kezéből olyan dolgokat hoznak ki, melyek már korántsem nevezhetőek firkának. Jelenkorunk egyik legszebb és legtiszteletreméltóbb próbálkozása a hivatalos oldalról az volt, amikor 2005 decemberében a Szent Imre kórház néhány magyar graffiti portálon felhívást intézett az alkotóközösségek felé, miszerint, rendelkezik néhány üres és kihasználatlan falfelülettel, melyeken szívesen látna ízléses, „a kórház profiljába illeszkedő” alkotásokat, viszont sajnos pénzügyileg nem tudják támogatni a vállalkozást, de várják a lelkes alkotók jelentkezését. Két ember akadt, akik igazán ízléses terveket adtak be. A művek egy-két napi munka után elkészültek, és egyaránt elnyerték a kórház dolgozóinak és vezetőinek tetszését.

Ahhoz, hogy megértsük ezt a néhol veszélyes utakat járó, néhol pedig gyönyörű eredményeket hozó fejlődési folyamatot, a megértéséhez, amiért elindult, és ahová eljutott, vissza kell tekintenünk az elejére. Üzenete: én vagyok, én itt vagyok. A fiatalok a lakótelepek között bandákba verődtek, de mindeközben ritkább volt a mi, mint az én. A táncolás, a rímekbe szedett beszéd, és a falakon a szavak és feliratok mindig olyanok voltak, melyek önmagukról, önös képességeik bizonyításáról szóltak. És az évek során megküzdött harcok után adódtak olyanok, akik igazán többre voltak érdemesek, és eljutottak a nyilvános elismertség ama fokára, hogy mára már meg is tudnak élni a tehetségükből.

Míg annakidején el kellett utazni egy másik városba, ha egy-egy banda meg akarta ismerni a többiek munkáit, most ott az Internetes portálok tömkelege, melyek akár az előző órában készült rajzokat is tartalmazzák, attól függően mennyire gyors és gondos kezek fotózzák és helyezik fel őket az adott oldalakra. Már megszűnt az igazi varázsa az egymásnak mutogatott black bookoknak (vázlatfüzetek) és gyűjteményes mappáknak. Egyre több szórakozóhely, kocsma, vagy akár autófényező bolt alkalmazza őket külső avagy belső dekorációra.

A jelenkorban már csak az igazán elvetemültek alkotnak a városok utcáin. A falakon és egyéb álló vagy mozgó városi tereptárgyakon a graffiti helyét lassan kezdik átvenni a street artosok stenciljei és a matricái. A város kiszínezésének munkáját folytatják az egyszerűbben kivitelezhető, hol apróbb, hol pedig nagyobb formák, figurákkal. A gondosan kidolgozott, vázlatfüzetekben, sokszor kimondottan az adott helyszínekhez készített rajzok, csoportosan előkészített akciók helyét elfoglalják az egyszerűbben és szólóban elhelyezhető munkák. Az üzenetük már más (amikor van), mint a graffitié volt: ezek a gyerekek a szürke házfalak és az egymástól elfordult emberek rengetegéből próbáltak kitörni színes felirataikkal, hangzatos neveikkel. Persze ez koránt sem azt jelenti, hogy a graffiti meghalt, csupán a kor erővonalainak megfelelően átalakult, idomult hozzá. Az utóbbi időben nem ritkák a kortárs galériákban nyitott graffiti és street art kiállítások. Az értékszemléletek elkezdtek elindulni egymás felé. Ez a kultúra részesévé vált mindennapjainknak, talán a vizuális szennyeződés kategóriájából is lassan kilép, és kezd egy olyan elfogadható formát magára ölteni, ami a többség számára is elfogadható.

 

Stencilek és matricák - a street art terjedésének jelei Pécsett

 

Az átlagos járókelő számára talán valamikor „József Attilával” kezdődött, aki költőnk portréjának megjelenését Pécs város közterein még betudhatta az emlékévnek, de a többi, látszólag apropót nélkülöző falra fújt kép és ábra megjelenése már felkelthette benne a gyanút, hogy nem a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma áll az esetek hátterében. Pécsett négy év óta vannak jelen és szaporodnak egyre az utcaművészet sajátos, többnyire értetlenséget okozó, graffitihez nem hasonlatos, új típusú alkotásai, amelyek a street art fogalomkörébe tartoznak. Mindenképpen meg kell említeni a graffiti mint rokon, azonban önálló műfaj jellemzőit a street art tárgyalása során, hiszen a közvélemény tudatában az utcai rajzok általában a grafiti műfajával azonosulnak. A street art valóban rokonságban áll a grafitivel, hiszen mindkettő olyan irányzat, amelynek célja és funkciója, hogy valami maradandót létrehozzon, s ezáltal szebbé és jobbá tegye önmaga vagy mások környezetét. Olyan közlésformát takar, melyben bárki részt vehet. Emberi szükségleteket, véleményeket, üzeneteket jelenít meg a falakon. A két műfaj azonban nem téveszthető össze egymással. Alapvető különbség van az ábrázolásmódban, a rajzokban megbúvó üzenetekben és a rajongói tábort illetően a két irányzat között.

A street art a gyakorlatban többnyire nagyobb felületek, házfalak, tűzfalak, gyárépületek, közterületek legális vagy illegális módon való befestését jelenti, nem feltétlenül grafiti módszerrel, vagy stílusban. A street arthoz sorolható „művészeti ágak” a matricázás, a stenciltechnikával való alkotás, festékkel fújt és filccel rajzolt képek készítése. Maga a fogalom a 80-as években jelent meg a nem a domináns hip-hop kultúrához tartozó, egyéb stílusú, utcai környezetben elkövetett művészet megjelölésére. A két műfaj megkülönböztetése akkor következett be, amikor a graffiti egy ága új technikákkal és festési módokkal kezdett utat törni magának, és a szerteágazó stílusjegyei ellenére a hagyományos graffititől való eltérésében intézményesült.