A PTE-BTK Szociológia Tanszéke által 2005 tavaszán szervezett társadalomkutatási gyakorlat során kutatócsoportunkkal István-aknán végeztünk kérdőíves felmérést, mellyel a Pécs szélén található, erősen szegregálódott, és deprivált városrészben „kutattunk a társadalmi tőke után”. Dolgozatom alapját a kutatás nyomán elkészült adatbázis adja, amelynek elemzését a politikai-, és társadalmi aktivitás és a bizalom oldaláról végzem el a következőkben. A feldolgozásban segítségemre vannak a Robert Putnam által felállított[1] társadalmi tőke mutatók, amelyek bővebb ismertetésére a későbbiekben még visszatérek. Az elemzés során megvizsgálom, hogy az István-aknai lakosság körében mennyire tapasztalható politikai aktivitás, milyen típusú politikai kultúra figyelhető meg[2], milyen jelentős a társadalmi aktivitás, milyen a bizalmi háló[3], és ezen tényezők közt milyen kapcsolatot találok, ha egyáltalán találok.

A kutatás terepe

Kutatásunk terepéül tehát István-akna szolgált. Ez a településrész Pécs szélén, a Mecsek festői szépségű déli lankáin terül el. Az elhelyezkedését tekintve sajátságos a helyzete, mivel amikor az XIX. század elején a DGT[4] átvette a Pécs környékén található bányák irányítását, István-akna még a várostól több kilométerre feküdt, és semmi kapcsolata nem volt a várossal. A XX. század folyamán lezajlott extenzív iparosításnak köszönhetően Pécsnek mind a népessége, mind a kiterjedése alaposan megnőtt, így szinte karnyújtásnyira megközelítette a városhatár István-aknát – a közigazgatási határ jelentősen túl is lépett rajta –, azonban soha nem vált szerves részévé a városnak[5]. Ez önmagában nem példanélküli, de nem is mindennapos urbanizációs folyamat, az viszont végképp nem mindennapos, hogy amikor a kilencvenes évek táján megindult Pécsett is a szuburbanizációs tendencia, akkor a várost elhagyó „közép- és újgazdag réteg” teljesen elfeledkezett a város ezen szegletéről. Egyik terepbejárásunk alkalmával a velünk tartó pesti vendég rá is csodálkozott, hogy a szuburbanizációs folyamat érintetlenül hagyta a környéket: „Ha ez Pest környéke lenne, már rég villákkal lenne tele”- monda a hölgy. Az érthető lett volna, hogy egy működő bánya mellé nem akartak kiköltözni azok, akik pont a környezetszennyezés és túlzsúfoltság miatt kerestek maguknak új lakóhelyet, viszont ez a magyarázat sem állja meg a helyét, mert pont akkortájt zárt be a bánya, amikor az említett kivándorlási hullám megkezdődött. A bánya után csak néhány műemlék-jellegű épület és a nyugodt és kristálytiszta levegőjű erdő maradt. A kivándorlás iránya inkább déli irányba, illetve a Mecsek felé fordult, és a régi bányatelepekről teljesen megfeledkezett a város. Sem infrastrukturális, sem állagmegőrző beruházás nem történt a terepen egészen 2005-ig, amikor is a város széléig vezették a csatornát pályázati pénzből. Ez a politika azt eredményezte, hogy a hajdan virágzó bányatelep mára teljesen lecsúszott, erősen deprivált és szegregált, lepusztult, lerobbant, elhanyagolt, helyenként az emberi élethez alkalmatlan környezetet szolgáltat körülbelül 300 lakójának[6]. Elszegényedett, nagymértékben munkanélküli lakossága romos, lepusztult önkormányzati bérlakásokban tengeti az életét. István-aknát a várossal gyakorlatilag csak a helyi busz köti össze, ami – tapasztalatból mondhatom – nem jár sűrűn. István-akna helyzetét tovább rontotta, hogy a bánya bezárása után részben kiüresedő épületekbe, a pécsi telep-felszámolási program keretében az önkormányzat áttelepített családokat, így a telep-felszámolásból csak telep-áthelyezés, vagy inkább telep-eldugás lett. Természetesen a betelepítés feszültséget gerjesztett a régi és az új lakosok közt, ami még tovább rontotta az amúgy is kilátástalan helyzetet. A legjobban az egyik megkérdezett férfi jellemezte István-aknát: „Húsz éve még ahhoz kellett protekció, hogy az ember idekerülhessen, most ahhoz, hogy innen el.” Az elköltözés tényleg szinte lehetetlen, mert a lakóépületek jelentős része önkormányzati bérlakás, így azt nem értékesíthetik a lakók, ebből adódóan esélyük sincs előteremteni a szükséges önrészt még a lakáshitelhez sem, nemhogy önerőből vásároljanak új lakást. Nincsenek sokkal jobb helyzetben azok sem, akiknek saját tulajdonuk a házuk, mivel az István-aknai ingatlan árak közelítenek a nullához, így ők sem tudnak továbblépni. A kérdőívezés közben viszont alig találkoztunk olyannal, aki azt mondta volna, hogy nem akar elköltözni onnan.

            A városvezetés 15 évig tartó amnéziája idén viszont a múlás jeleit kezdi mutatni, mert a György-telepig tartó csatornázás, és a Borbála program[7] keretén belül zajló istván-aknai tömbház felújítás talán egy hosszú, rögös út első lépései lehetnek. Mindenesetre az mára nyilvánvalóvá vált, hogy az egész keleti városrész megérett egy komplett rehabilitációs programra. A kérdés csak az, hogy ez a program a korábbi tapasztalatokat felhasználva valóban rehabilitációs jelleget ölt majd, vagy csak előkészíti a terepet a megkésett kertvárosiasodáshoz, és a jelenlegi lakosságot tovább költöztetik-e.

            Az István-aknán töltött egy hét során sikerült gyakorlatilag teljesen feltérképeznünk a településrészt, mind az épületek felépítését, állagát, és elhelyezkedését, mind a lakosság összetételét, és szegregálódását. Érdekes volt megfigyelni, hogy a várostól erősen szegregálódott István-aknán belül hogyan különülnek el tovább az ott lakók.

Az ábrát csak a letölthető verzió tartalmazza. A link a letölthető verzióhoz a taulmány végén található.

                István-akna alsó: a DGT idejében épült teljesen különálló rész, az ott élők régebben költöztek oda, jobb körülmények közt, viszonylag konszolidáltan élnek, nem nagyon érintkeznek a többi emberrel. István-akna közép, az úttól balra eső terület: szintén a DGT építette felügyelői lakásoknak, kicsit vegyesebb képet mutat, de még mindig konszolidáltabb, helyenként a környezetből kiemelkedő lakókkal. Itt is régebbi lakók élnek. István-akna közép, az úttól jobbra eső terület: a DGT által építtetett egykori bányatisztviselői házakat két részre osztották, így egy-egy lakás alapterülete átlagosra csökkent. Itt főleg a nyolcvanas évek végén ideköltözöttek élnek. István-akna felső: a szocialista bányavállalat bányamentőinek épült tömbházak. Ezekben az utóbbi években idetelepített családok élnek, egy részük a „telepfelszámolások” során került ide, de van olyan is, aki pécsi panelből volt kénytelen ideköltözni, mert nem tudta fizetni a rezsit és óriási hátralékot halmozott fel. Ezen a területen belül van még egy elkülönülő rész, az utolsó ház, amitől a helybeliek óvva intettek, hogy bemenjünk, egy különösen problémás család miatt. (Ennek ellenére ott is kérdőíveztünk, és mivel most ezen sorokat írom, ebből kiderül, hogy nem történ semmilyen incidens). Ezen területen belül is némileg elkülönülő épület a „kockaház”, ami a Borbála program célterülete, mert bár István-akna felsőhöz tartozik, az ott lakók próbálnak elkülönülni a többi tömbház alkotta blokktól és a Borbála program is megkülönböztetett státuszt biztosít az épületnek. Szintén különleges státuszt fog élvezni a jövőben az ú.n. Lakmusz-ház, ami az egykori bányamentő állomás épülete – valamikor banánérlelő is volt. Itt kerültek kialakításra lakások az állami gondozásból kikerülő fiatalok számára. Kutatásunk idején még épphogy csak elkezdődtek a munkálatok, azóta viszont nemrég átadták az épület első szintjén elkészült garzonokat. Amikor ott jártunk, a helyiek a hiányos ismeretek és az előítéletek miatt nem igazán örültek a koncepciónak, bár voltak olyanok is, akik támogatták. Idővel kiderül, hogy a kezdeményezés tényleg segít-e majd integrálni a társadalomba az odakerülő fiatalokat, vagy csak feszültséget szül az amúgy is hányattatott sorsú településrészen.

            Saját tulajdonú házak „alsón”, és „közép, balon” találhatók, „közép, jobb” és „felső” végig önkormányzati bérlakás. Ezzel a megoszlással összhangban „alsón”, és „közép, balon” kicsit jobb állapotúak az épületek, míg a másik két részen erősen lepusztult, lerobbant házakat láttunk. Ez persze nem csak a bérházakban lakók hibája, többen is panaszkodtak, hogy hiába szólnak a lakásosztályon, ha a házon valamit meg kellene javítani, soha nem mennek ki. Ha azonban a lakbérrel késnek, akkor azonnal küldik a felszólítást.

            István-aknán az utcakép egyébként viszonylag rendezett, csak helyenként szemetes és a házak omladozó vakolata kelt elhanyagolt hatást a külső szemlélőben. Természetesen ha jobban körülnézünk találhatunk „szemétdombokat” és a házakról is kiderül, hogy nem csak a vakolat omladozik. István-akna demográfiai jellemzésére majd a későbbiekben, az elemzés keretein belül térek vissza.

A kutatási kérdés, annak relevanciája, az elméleti háttér és a módszer

            A kutatásom témája, mint azt már korábban jeleztem, az István-aknán megfigyelhető társadalmi tőke koncentrációja és jellege, azon belül is az aktvitással és a bizalommal kapcsolatos tényezők. Megfigyelhető-e valamilyen politikai aktivitás, milyen típusú politikai kultúrával rendelkeznek a megkérdezettek? Milyen mérvű és irányú társadalmi aktivitás tapasztalható István-aknán? Az emberek mennyire bíznak egymásban, és különböző intézményekben? Ezek a kérdések milyen kapcsolatban állnak egymással? Milyen összefüggés figyelhető meg köztük?

A kérdés szociológiai relevanciáját a társadalmi tőke fogalmának napjainkban tapasztalható előtérbe kerülése, és vitatott elmélete szolgáltatja. Társadalmi relevanciáját az elszabaduló egyenlőtlenségek, és az általuk okozott rombolásnak az elbagatellizálása, valamint az aktuális városrész-rehabilitációs projekt indokolja.

A politika aktivitás és a politikai kultúra témakörében Körösényi András és Enyedi Zsolt műveire támaszkodom[8], akik Almond és Verba klasszikussá vált The Civic Culture című munkáját veszik alapul a kérdésben. Körösényi szerint a politikai kultúra dimenziói az alábbiak:

-          Politika iránti érdeklődés

-          A demokrácia értelmezése

-          Rendszertámogatás

-          A politikai közösséghez való viszony

-          Bizalom az egyes intézményekben

-          A kormányzati teljesítmény megítélése

-          A politikai részvétel

Kérdőívünkben ezen dimenziók közül közvetlenül szerepelt a bizalom egyes intézményekben és a politikai részvétel. Ezen kérdések összesítésével kaphatunk képet a politikai kultúra típusáról.

Alapvetően három típusú politikai kultúrát különböztethetünk meg:

-          aktív (elmegy szavazni, jól informált, érdeklődő, tevékeny, tudatos)

-          passzív (nem szavaz, nem informálódik, de nem is utasítja el a politikát, alapvetően bizalommal viseltetik a politikai inzézményrendszer  iránt)

-          parokiális (nincs képe a politikáról, csak a személyes szférája foglalkoztatja és elutasító, bizalmatlan a politikával szemben)

            Az aktív politikai kultúrájú embereket a politikai részvétel jellemzi. Ha a kérdőív feldolgozása során politikai aktivitással találkozunk, akkor bizton állíthatjuk, további vizsgálat nélkül az aktív politikai kultúra jelenlétét.

A passzív politikai kultúra és a parokiális politikai kultúra közt viszont nincs éles határ a politikai aktivitás alapján, mind a két attitűdről elmondható a politikai aktivitás hiánya. Kizárólag a politikai passzivitásra utaló attitűdök alapján nem lehet szétválasztani a két csoportot. Ezekben az esetekben össze kell vetnünk a bizalomra vonatkozó kérdésekre adott válaszokkal a politikai részvételre vonatkozó kérdésekre adott válaszokat, hogy közelebb kerüljünk a megoldáshoz.

A passzív politikai kultúra jellemzője a bizalom magas szintje. A passzív politikai kultúrájú emberre jellemző, hogy bízik a politikában, annak különböző intézményeiben és képviselőiben, és általában az emberekben is. Tehát, ha a politikai aktivitás hiánya magas bizalmi szinttel párosul, megállapíthatjuk a passzív politikai kultúra jelenlétét.

A parokiális politikai kultúra jellemzője az alacsony bizalmi szint. A parokiális politikai kultúrájú emberekre az jellemző, hogy egyáltalán nem foglalkoznak a politikával, a saját kerítésüknél véget ér érdeklődésük és szubjektív kompetenciájuk. Az elemzés során parokiális politikai kultúrára utal a politikai aktivitás hiányának az alacsony bizalmi szinttel való együtt járása.

A politikai kultúra vizsgálata azért releváns a társadalmi tőkét vizsgáló kutatásunk szempontjából, mert a két fogalom szoros kapcsolatban áll egymással. A társadalmi tőke egyik dimenziója a politikai aktivitás és tudatosság. Ezen a ponton kapcsolódik és fonódik szorosan össze a látszólag külön kezelt politikai és társadalmi aktivitás, valamint a bizalom kérdésköre.

A társadalmi aktivitás és bizalom kérdéskörét Tocqueville és Putnam, valamint Durkheim és Utasi munkáit felhasználva elemzem és értelmezem.

A putnami[9] tipológiából  a társadalmi tőke fontos mutatói közül néhány szerepelt a kérdőívünkben és a kutatási problematikám szempontjából is releváns:

-          Részvétel közösségi gyűléseken, rendezvényeken

-          Kapcsolatfelvétel politikai szereplőknek (országos és helyi)

-          Kapcsolatfelvétel újságok, magazinok szerkesztőségével

-          Részvétel politikai tüntetésen, felvonuláson

-          Petíció aláírása, vagy aláírás gyűjtése

-          Vallási csoportbeli tagság

-          Sportrendezvények látogatása (szurkolás), csoportos sportolás

-          Adakozás, segélyezés

-          Az emberekbe vetett bizalom

Putnam kutatásának[10] kiindulópontja az Alexis de Tocqueville által a XIX.

Század első harmadában oly erősnek talált „társulás művészete”[11] az Egyesült Államokban, amiről kiderült, hogy erősen hanyatlásnak indult a XX. század második felében. Putnam, Tocqueville nyomán, az erős civil társadalomban látja az erős demokrácia alapját. A kilencvenes években éppen ezért kongatta meg a vészharangot az amerikai demokrácia felett. A Bowling alone című, később könyv formájában is megjelent 1995-ös publikációjának a címe hűen tükrözi az alapgondolatot, miszerint az emberek manapság egyedül tekéznek, míg pár évtizeddel korábban a tekézés állandó jellegű csoportos tevékenység volt, ami segített ápolni az egyén számára létfontosságú kapcsolatrendszert. Ez a kapcsolatrendszer fontos az egyén számára is a boldogulásához, az integráltságához, és fontos a társadalom számára is, mert ezen kapcsolati hálók sűrű szövevénye segít stabilizálni a társadalmi normákat. Ha ezek a kapcsolatok lebomlanak a XX. század túlzott individualizmusa miatt, akkor fellazulnak a normák, ami anómiához[12] vezet. Erről az individualizálódásról, és az ebből következő elgyökértelenedésről Utasi Ágnes is ír[13]. Szerinte ez a folyamat egyenesen elvezet a bizalmatlansághoz, a bűnözéshez, az egoizmushoz. A közvetlen emberi kapcsolatok működésének feltétele az önzetlenség, esetenként az altruizmus is. Ő civilizációs betegségnek tekinti a napjainkban megfigyelhető túlzott individualizálódást. Az ebből adódó normavesztés vezet a család nuklearizálódásához, továbbá ez a folyamat generálja a társadalom felső és alsó decilise közti különbség növekedését, ami tovább fokozza az individualizálódást, ezáltal öngerjesztő spirálba taszítja az emberiséget.

            Az elemzés alapja a kutatócsoportunk összesített adatbázisa, amihez kérdőívezéssel jutottunk. A kérdőívet egy nemzetközileg standardizálódó társadalmi tőke kérdőív alapján szerkesztettük[14], figyelembe véve a terepünk adottságait és hiányosságait. Fontos hangsúlyoznom, hogy bár közel teljes körű lekérdezést végeztünk, a felmérés eredményei csak óvatosan kezelhetők, mivel az elemszámunk csupán 87 volt. A kérdések nagy részénél látszólag szignifikáns eredményeket kaptam, azonban a kis elemszám miatt alacsony szinten marad a megbízhatóság. Következtetéseimet a kapott eredményekre alapozom, helyenként azokat kiegészítve, illetve árnyalva személyes tapasztalataimmal.

Az összesítést és az elemzést SPSS program segítségével végzem, az eredményeket az alábbiakban ismertetem.