A művészet, amikor nincs összhangban az őt körülvevő léttel, akkor utópiává válik. Utópiaként kerül elénk a modern képzőművészet spirituális vonala amely, spekulatív irányba mutat. A képzőművészet kritikai -utópikus vonulata a dekonstrukció különböző szintjeit bejárva gyakorlatilag a művészet önmegsemmisítéséhez vezet. Ebben a folyamatban a modern művészet lényege válik utópiává. Itt már nem arról van szó, hogy az ábrázolás témája utópikus, vagy a művészet egy társadalmi utópia eszköze, hanem a művészet lényegi törekvése válik utópiává.

A művészet tartalmi értelemben többféleképpen válhat utópikussá. Az orosz futuristák művészi elképzelései összekapcsolódtak a kommunizmus társadalmi-politikai utópiájával, ennek mikéntjére jó példa; a sztálini időkben épült orosz metró különböző állomásainak fantasztikus konstrukciója. Egy soha nem létezett utópikus múlt képét elénk varázsoló szakrális hangulatot árasztó földalatti, mint a kollektív jövő képe. Ezen a ponton válik a sehol-hely, jó-hellyé, vagy még rosszabbá.

Bevezetés helyett

Az utópia, sehol-hely, az a hely, ami nincs, ami nem a megszokott lét terrénuma, ami valami más, mint a valóság, általában pozitív értelemben. A valóságtól negatív értelemben eltérő utópiákat disztópiáknak nevezzük. Mind az utópiák, mind a disztópiák  tere eltér a valóságostól, attól elkülönített, érzékeltetve ezzel annak  nem létező voltát. Ebbe a fogalmi körbe tartoznak a heterotópiák is, amelyekben a tér, a hely elkülönített jellege dominál. A heterotópiák a látható valóság részei ugyan, de funkciójuknál fogva speciális terek, amelyek azt a célt szolgálják, hogy ott történjenek, vagy legyenek azok a dolgok, és személyek, ott történjenek meg bizonyos cselekedetek, amelyeket a társadalom a szokott mindennapi életen kívülre utasít. A heterotópiákról legtöbbet Foucault-tól tudhatunk meg. Foucault a tér vizsgálatával közvetlenül nem foglalkozott, a társadalmi gyakorlatok (Felügyelet és büntetés) és a hatalom elemzése során fogalmazta meg a következőket: „ Jelenlegi korunk talán inkább a tér korszaka lehet. Az egyidejűség, a mellérendeltség, a közel és a távol, a jobbra és a balra, a szétszóródás korát éljük" (Foucault 2000. 147) A hatalom és a tér strukturálisan összekapcsolódik, az embereket a hatalom osztja szét a térben, de ez a hatalom nem centralizált. A hatalom szétszóródó és kapilláris szerkezetű, maga a fegyelmező társadalom gyakorolja. A hatalomgyakorlás technikáival, illetve gyakorlódásával függ össze a heterotópia is.  A heterotópia az archaikus és tradicionális társadalmakban, mint válság-heterotópia jelenik meg, krízis helyzetben lévők számára (serdülők, szülő nők, öregek stb.) fenntartott, mások számára tiltott helyek. A modern társadalmakban is megmarad ezekből egy-két intézmény ( pl. sorkatonaság, kaszárnyák, bentlakásos iskolák, nászút), de alapvetően a deviancia-heterotópiák dominálnak. ( Foucault 2000.) A deviancia-heterotópiák olyan helyek, ahova a törvényeket, normákat megszegők, vagy a társadalom peremén élők kerülnek, ilyenek a börtönök, pszichiátriai intézetek, de a vigalmi negyedek, a gettók és a hajléktalan szállók is. A heterotópiák valóságosak is meg nem is, a többi térhez képest illuzórikus szerepet töltenek be. A heterotópiák nehezen köthetők műfajhoz, ezért nem érhető közvetlenül tetten a műalkotásokban. A heterotópia kapcsolódik a valósághoz, s bár egy illúzió jegyében elkülönít, elsősorban szociológiai dimenzióban értelmezhető.

Az utópiára és a disztópiára  jócskán találunk példákat, mind az irodalmi alkotások, mind a filmek között. Ha a pozitív és negatív utópiák sorát összehasonlítjuk, mintha több lenne a negatív utópia, más néven disztópia. Disztópia Huxley 1932-ben írt „Szép új világ", Orwell 1948-ban írt „ 1984" , Bradbury 1953-ban elkészített „Fahrenheit 451" című műve. A filmek közül a „Brazil", a „Gattaca", a „12 majom", vagy a „Mátrix". Ez utóbbira hatást gyakorolt Jean Baudrillard szimulakrum elmélete, amelyben a szerző a reálisnak a reális jeleivel való felváltásáról beszél, az elnyomásáról, amely minden reális folyamatnak önnön műveleti képmása által történik. A valóság már többé nem jöhet létre csak a modell. A modelleken keresztül történő szimuláció ma már nem a létezőre, a szubsztanciára irányul, ez maga a hiperrealitás. A jelek tekintetében nincs különbség a valóságos, vagy csak a modellezett, szimulált áruházi lopás között. A szimuláció, a modellek elsőbbsége uralkodik a tények felett, amelyek csak a modellek metszéspontjában születnek. „Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs." [1]

A művészet hordozhat utópikus tartalmakat, legyen az irodalom, képzőművészet, vagy film, amikor azonban maga a művészet válik utópiává, ahhoz nem csak Baudrillard gondolatai visznek közelebb bennünket. A XX. század eleji gondolkodók, és művészek többsége felveti a valóság, a tudat és a művészet kapcsolatát. Minden utópia, legyen az pozitív, vagy negatív egyaránt kritikai, mert a létező valóság kritikáját adja. A művészet ( vagy a filozófia) kritikai jellege azonban még önmagában nem magyarázat arra, hogy maga a dolog - esetünkben a modern művészet -,  miért válik utópiává? Amikor a tudat nincs összhangban léttel az csak a valóság másik olvasata, vagy egy másik világ, amely elveszítette a gyökereit?

Hogyan válik a művészet utópiává és milyen értelemben lesz az? A kérdéshez közelítve beleütközünk abba a problémába, hogy a modern művészet már a XIX. században elveszíti szociológiai létalapját, s lassan fiktívvé válik, hogy aztán a sorozatos dekonstrukcióval egyre inkább kritikaivá és utópiává váljon. A másik megközelítés a kérdés egy sajátos oldalát vizsgálja; egy művészeti irányzat - jelesül a futurizmus -, amely nemcsak absztrakciójában, de tartalmában is utópisztikus gondolatok sora, találkozik az utópisztikus politikai ideológiákkal, a fasizmussal és a kommunizmussal. Ez utóbbi a XX. század egy sajátos jelensége, amely egy rövid életű, de jelhasználatában nagyon is erőteljes, provokatív művészeti irányzat flörtjét mutatja, a hasonlóan erős és tragikus kifejletű totalitariánus ideológiákkal. Már az a körülmény, hogy a vázolt találkozás megtörténhetett egy művészeti irányzat és az ideológiák között önmagában is valami olyan rendellenességet mutat. Felvetődik a gyanú, hogy valami mélyen elromlott a művészetben, ami mégis csak gyökereit mélyen a társadalom testébe ereszti.