Gáspár Gabriella

Szemét kultúra, avagy kavics a város cipőjében

Írásomban a kulturális és művészeti szemét, illetve a szemét-művészet kérdései körül teszek egy botladozó sétát, a teljesség igénye nélkül. Mivel semmi nem az, aminek látszik, különbséget szeretnék tenni a szemét és szemét között, érzékeltetve a problémát a graffiti példáján és ürügyén.

A nagyvárosokat elborító szemét jellege és összetétele alig különbözik a szegénynegyedekben és a belső kerületekben. Némi túlzással élve, a fogyasztás demokráciája közelíti a társadalmi rétegeket, de csak is abban az értelemben, hogy mindenki ugyanazoktól az olcsó, eldobható, hamar avuló termékektől szenved. A Coca Cola, a hot dog, a hamburger, a villanykörték, a dobozok, műanyag palackok, a rövid élettartamú tartósnak mondott fogyasztási cikkek, a köztéri és a médiumokból sugárzott reklámok ugyanúgy érintik a középosztályt, mint az alsó rétegeket. A szennyezés elől, ahogyan a vizuális környezetszennyezés elől már nincs hova dezertálni. A környezetvédő mozgalmak protestálása hol hangosabb, hol elhalkul, de nem tud mit kezdeni azzal, hogy a tárgyak működését a saját életünkkel kapcsoljuk össze, s szinte szeretjük, hogy nem tartanak örökké. A tárgyak működését úgy éljük át, mint a „saját” működésünket; önmagunkat vetítjük bele ebbe a hatékonyságba, még akkor is, ha ez abszurd. „De nem szabad megengedni, hogy a tárgy kivonja magát a múlékonyság és a divat alól! (…) Mert nem szabad megengedni, hogy a tárgy kivonja magát a halál alól!” (Baudrillard 1987 [1968]: 172). Baudrillard a sorozatban készülő tárgyak ún. „megszervezett törékenységéről” beszél, amely napjainkban a ritkaság értékének helyére lép. „A tárgy fogyatékosságát mindig kétértelműen fogadjuk. „Próbáljunk meg elképzelni egy tévedhetetlen, csalhatatlan tárgyat, és azt, milyen kiábrándító lenne (…), a tévedhetetlenség végül mindig szorongást vált ki” (uo. 156).

Szemét az, ami semmire sem jó, nem funkcionális, gyenge minőségű, sok van belőle, eldobható vagy divatjamúlt. A szemét lehet tárgy, és – kiterjesztett értelemben – egy jelzős szerkezetben minden, ami nem tárgy, de értéktelen, gyenge minőségű, elavult vagy megunt. Ebben az értelemben kerülnek szemétre az elavult viselkedésmódok, szokások, hagyományok, sőt az emberi kapcsolatok is.

A posztmodern tipikus tárgya a szemét, mert rendszerezetlen és nagyon emberi. A posztmodern – némi leegyszerűsítéssel – a posztindusztriális társadalom terméke, amelynek lényegi eleme a szemét. A fogyasztói társadalom eldobható, romlékony és könnyen megunható világa gyorsan a szemétre kerül. Elve: vegyél újat! Ezt sugallják a reklámok, amelyek vizuális világunkat ugyanúgy szeméttel borítják el, mint a gyorsan avuló, gyenge minőségű termékeket gyártó ipar, s az ezt forgalmazó kereskedelem kart karba öltve. A szemétre kerülő termékeket általában ócska (szemét) reklámok népszerűsítenek, tesznek eladhatóvá, ahogy szórakoztató műsoraival a média akár önmagát is aposztrofálhatná szemétként.

Amikor saját korunkról beszélünk, akár „szemétkultúraként” is nevezhetjük. A szemétkultúrának, vagy „trash”-kultúrának van egy másik jelentése is – túl a giccsen, az ósdin, az eldobhatón és a divatjamúlton, a közterületeket elborító reklámokon és a falfirkákon (ezek voltaképpen mind materiális megnyilvánulásait jelentik). A másik értelme egy életmód, amely tárgyi kultúrával és ízlésvilággal is párosul természetesen, ami a fenti értelemmel teremti meg a white trash kapcsolatát. Az amerikai alsó középosztálytól lefelé terül el a white trash birodalma. Elméleti értelemben ez nem jelent mást, mint egy tágabban meghúzott szemétkultúra fogalmát; a köznapi, vagy közönségesen ízléstelen konzumkultúrát, mely az alsó társadalmi rétegek kultúrája.^[1] A szemétnek ez a társadalmi értelme voltaképpen helykijelölő funkcióval is bír. A kulturális szemét fogyasztóit értjük alatta, akik a művelt középosztály alatt foglalnak helyet a társadalomban. Az ízléstelenség kultúrája nem csak a fehér amerikaiak bizonyos csoportjaira vonatkozik. A szegénység létrehoz egy „hordalék kultúrát” aminek következtében a graffiti szellemében számos brut (art) szobor jelenik meg a köztereken. A portoricóiak egész labirintusokat, lugasokat és pihenőket alakítottak ki guberált tárgyakból (Halász 2007: 9).

Tehát a tárgyak felfokozott múlékonysága természetes igényünk, s volt is mindig, ennél fogva nem lehet teljes mértékben a posztindusztriális társadalom rovására írni. Talán félelmeink számosabbak, mint a korábbi korokban voltak. A kapitalizmus térnyerésével egyre inkább felerősödött a tárgyak védelme is, párhuzamosan minőségük romlásával. E védelem legfontosabb helye a múzeum. A múzeumokba nemcsak a szellemi kultúra legszebb és legértékesebb alkotásai kerülnek be, hanem az elmúlt korok mindennapjainak tárgyi emlékei is – szinte minden, ami megőrzésre méltó. Ott vannak a skanzenekben a paraszti kultúra tárgyai, a közönséges falapáttól a csorba bögréig sok minden, ami egyébként, akár szemét is lehetne a „divatjamúlt”, „ósdi” értelmében. Ami a múzeumban van, az nem szemét, mert megőrzésre méltó. S attól lesz megőrzésre méltó, hogy bekerült a múzeumba. Hirtelen aurája lesz, értéke és minősége. Olyan ez, mint amikor a kép kiállításra kerül: a galéria művészetté teszi a kiállított tárgyat legyen kép vagy ready-made. A graffitit is művészetté avatták a galériák: ami ott van, magas áron elkel, ami az utcán, az „szinte semmi”. Böhringer azt mondja – George Brecht nyomán –, hogy a művészet semmi különös, szinte semmi nem különbözteti meg a művészetet a nem-művészettől, ha csak annyi nem, hogy a művészet „az élet hétköznapjának kiemeltje és megkülönböztetettje” (Böhringer 2006: 19).^[2] Ez a kiemeltség, megkülönböztetés azonban mégis több a semminél. A művészetet művészetté avatják, a beavatás papjai pedig a művészeti mező ágensei (Bourdieu 2000 [1992]). A tárgy lehet szemét vagy műalkotás, tulajdonképpen majdnem mindegy, az értékelés aktusa a lényeg, amit mindig a társadalom hoz meg és a művészeti mező hitelesít.

Azt a lényeges különbséget, ami nem az anyag természetéből vagy a formából következik, hanem társadalmi értelemben esszenciális, próbálja áthidalni a szemétművészet kategóriája, amely anyagát tekintve a szemétből készül, azonban művészetként aposztrofáljuk, maga a szemét felmagasztosulása. Számos szobrász készít szemétből szobrokat,^[3] jót-rosszat egyaránt – hogy mitől tartozik az egyik a művészethez, míg a másik inkább a szemét kultúrájához, azt a műkritika dönti el. Kapielski szerint: „A jó művészet érvényesül, mivel azt nevezik jó művészetnek, ami érvényesül” (Kapielski 2006: 4).^[4] Andy Warhol így fogalmaz: „Szeretek »maradékon« dolgozni, »maradék« dologból csinálni valamit. Olyan dolgokból, amiket eldobtak, amiről mindenki tudja, hogy nem jók, mindig azt gondoltam, nagy lehetőségek rejlenek bennük arra, hogy mulatságosak legyenek. Olyan ez, mint az újrahasznosító munka. Azt gondolom, sok humor van a maradékban (…). Nem azt mondom, hogy a közízlés rossz, és hogy a rossz ízlés maradéka jó, hanem azt, hogy ha előveszed, és jót csinálsz belőle, vagy legalábbis érdekesebbet, akkor nem pocsékolsz annyit, mint ellenkező esetben (…). Annyi ember van itt, akivel versengeni kell, hogy egyetlen reményed, hogy bármit megkapj, ha megváltoztatod az ízlésed arra, ami másoknak nem kell” (Warhol 1974 [1975]: 107). A szemétművészet éppen a fogyasztói társadalom kidobott termékeinek sajátos felhasználását jelenti, ami pont az ellenkezője a szemétkultúrának. A szemétből készült használati tárgyakat, műalkotásokat vagy használati tárgyakat műalkotásokként értékelik a művészeti mezőben, s mint ilyenek értéktartalmuk tekintetében eleve védettek. A szemétművészet körébe tartoznak a szemétből épült házak, hidak. Nem azért, mert valamiféle esztétikumot céloznak meg, hanem mert az élet megközelítésének egy sajátos szempontjára mutatnak rá. Ugyanakkor ezek a tárgyak akár sajátos szépségtartalommal vagy erővel is telítődhetnek. Láthatóan nem mindegy, hogy a szemét alapanyag vagy minősítés. Természetesen van művészeti szemét is, ezt a kifejezést a rossz művészetre használjuk, a giccsre vagy a gyenge, nem eléggé minőségi műtárgyakra vagy a meg nem értett művészek műveire.

Egy másik értelemben művészeti szemét az alkotó munka közben leesett, tönkrement tárgy: az elrontott rajz, a hibás anyagú darab stb. Ezek a tárgyak a művészeti alkotó munka hordalékai, s mint ilyenek a folyamat közben szelektálódnak. Létezik a művészeten belül egy sáv, amibe azok a tárgyak tartoznak, amelyek művészetként indultak, de elromlottak, kidobásra kerültek (a szemétbe). Az alkotó meggondolta magát, eltette, elkeverte valahova a dolgot; ilyen a rontott művészet, az elveszett művészet, a talált művészet vagy a fölös példány. Az egyedi termék is lehet szemét – ez nem csupán a tömegtermékek privilégiuma –, de művészeti szemét, ami nem a szemét kultúra része. A szemétművészet a posztmodern társadalom lényegéhez kötődik, ha mással nem, a véletlen aktusával vagy magával az elkülönülés gesztusával. Ezek a tárgyak valóban a szemétbe kerülhetnek, de visszatérhetnek a művészet folyamába is, mint talált tárgyak, amelyek egy művészeti újrahasznosítási folyamatban újra részeivé válnak az áramló művészetnek. Gondoljunk a fluxusra,^[5] melynek fedőneve alatt a humor jelenik meg a művészetben (Brecht event-jei, Cage zenedarabjai), a mail art-ra, a bélyegzőművészetre, vagy az artist’s book-okra. A befejezetlenség, a hibás mű, a skicc, a fragmentum az új alternatív képzőművészeti áramlatok lényegi elemévé vált.

Ezek az áramlatok a 60-as évek közepétől/végétől indultak, és mintegy két évtizeden át uralták az alternatív nyilvánosságot. „(…) A hatvanas évek vége óta a modern művészet egyenes vonalú fejlődése is megszakadt, és azóta egyre inkább csak stagnáló, esetleg a múlt felé visszakanyarodó, illetve több alternatív ágra szétbomló művészeti áramlatokkal találkozunk. Míg az elit művészet energiáit teljesen lekötik ezek a stagnációs problémák, addig a hivatalos művészeti életből kiszorult alternatív áramlatoknak – úgy tűnik – több lehetőségük maradt az alkalmazkodásra” (Perneczky 1991: 10). Az állam és az üzleti élet által is támogatott elit művészet stagnációs problémái röviden a „művészet vége” szindrómával írhatók le, ami gyakorlatilag nem jelent mást, mint hogy az életerő és a frissesség elhagyta a fősodort. Az új izmusok mesterséges kitenyésztése nem járt sikerrel. A hivatalos művészeti életből kiszorult, a művészeti közélet kényszerítő kompromisszumaitól mentes művészek eleinte egymástól is függetlenül kezdtek el fura dolgokat csinálni. Az ezekből a rétegekből induló kommunikáció a művészkiadványok, a mail art egymással korrespondáló módon hoztak létre egy network-öt vagy második művészeti nyilvánosságot. Erre azért került sor, mert kiszorultak az első nyilvánosságból. Egy-két neves művész is elhagyta az első nyilvánosságot, mivel nem akarta elveszíteni frissességét, kreativitását, nyitottságát. A hivatalos művészet dezertőrjei és kitaszítottjai nem ellenállók voltak, csupán elkülönülő pozíciót foglaltak el, üres helyet és teret kerestek, amit betölthetnek. A kialakuló háló tagjai elküldték egymásnak, vagy éppen a művészfolyóiratoknak, gyűjteményeknek az asztalukról lehullott rontott anyagokat, fölös példányokat, fecniket, szövegeket, meghívókat, plakátokat – a művészeti szemét lehulló darabjait –, amelyekből komoly kortörténeti, művészeti gyűjteményeket hoztak létre később az avatottak.^[6] A kézzel írott, egyedileg fűzött példányok, a vizuális költészet bélyegzőnyomatokkal, rajzokkal és egyéb töredékekkel ékesítve igazán unikális darabokat produkált. Az így létre jött lapok igazából inkább műalkotások és nem művészeti lapok. (Magyarországon ilyen az Artpool. A szocialista országokban az illegalitás és a kamaszos kalandvágy egymásba fonódó motívumai szintén segítették ezeket a folyamatokat.) A kibontakozó mail art azonban nem az akkori kortárs képzőművészet tanításait, hanem a tömegkultúrát és a médiát követte. „A kibontakozó mezőnyt olyan nagyságok inspirálják, mint Che Gevara (sic!), Mickey Mouse és Yoko Ono (…). A kommersz és a konzum hulladékai játszották a kiindulópont és a végcél szerepét. Ez a majdnem népművészet jellegű híg pop kapta a »junk art«, azaz a kacatművészet nevet” (Perneczky 1991: 65).

„Olyan művészetre vágyom, mely közvetlenül megszokott életünkből nő ki” – idézi Böhringer (2006: 67) Dubuffet írását, hozzátéve, hogy „legalább egy löketnyi vulgaritásra és trivialitásra van szüksége a modern művészetnek” (uo.). A kifinomult művészeti formákat láthatóan mindig a triviális, lesüllyedt second hand formák termékenyítik meg, frissítik fel. Ezért tett az 50-60-as évek absztrakt művészete a pop-art felé lépéseket, majd következtek a fentebb emlegetett alternatív nyilvánosság keresésének évtizedei a művészetben. A sterilitásnak mindig az alsóbb formák hozta érzelmes lendületre van szüksége.

Ez a helyzet a képzőművészet és a graffiti viszonyával is. Basquiat és Keith Haring sikerei (melyekbe persze belejátszott Andy Warhollal való viszonyuk is) jelezték, hogy az autentikus városi populáris kultúra inspirálta graffitire szüksége van a kortárs képzőművészetnek. A graffiti egy különösen élettel teli formája a populáris kultúrának, ami viszont nem nagyon szeretne a galériaművészet hálójába kerülni, elkerülné, ebben az esetben viszont folytonosan kockáztatja saját művészeti értékét. A graffitisek egy része ezt nem bánja, hiszen általában nem identifikálják magukat művészként. (E tekintetben a stencilesek nehezebb helyzetben vannak, hiszen gyakorlatilag művészeti kart végzett vagy éppen végző fiatalok.)

A szemétkultúra összefüggésében azt látjuk, hogy a graffitis fiatalokra általában áll az a megállapítás, hogy nem a középosztály gyermekei, ugyanakkor oppozicióban állnak saját rétegük kultúrájával, és egészében véve az egész fogyasztói társadalom kultúrájával is. Magatartásuk kritikai, de talán nem annyira kifinomult, mint az avantgárdé. Elméleti összefüggéseket nem találnak saját tevékenységük értelme és a konfúz kortárs művészeti formák kimondatlan konceptualitása között. A graffiti művészetként való értelmezése természetes velejárója a nemzetközi művészeti szcéna átalakulásának, s nem ritkán tudatos alakításának. A sokarcú képzőművészet egyik megtermékenyítő formája a graffiti, melynek eredeti szerepétől ez a szándék messze áll, de – mint a fogyasztói társadalom nagyvárosi világának hű kifejezője – a szemétkultúra igen kifejező megjelenési formája. Dave Cooper amerikai és Jorge Alderete argentin képzőművész saját munkásságukat, egymástól függetlenül trashkultúraként referálják a HEY! Című művészeti kiadványban. A trashkultúra, ebben az értelemben nem más, mint a mindennapi kultúra minket körülvevő tárgyi és magatartási együttese, beleértve a társadalmi, gazdasági, ökológiai krízis minden jelét. Egymással ellentétes dolgok, szövegek és képek egymás mellé helyezésével – „juxtaposition” – jellemzi saját munkáit (HEY! 2010: 5).

A graffiti ugyanakkor művészet a szeméten, amikor az málladozó házfalakra, elhagyott épületekre, lepusztult kerítésekre kerül. Egyébként a graffitisek érzékenyebb része pontosan érzi, hogy a felület mennyit jelent, s hogy a felület állaga mintegy legitimálhatja illegális művészetét, ha szép a kép. Egyébként a kép akkor lesz szép, ha van rá idő. Idő pedig ott van, ahol nincs ellenőrzés: az elhagyott, pusztuló épületeknél vagy a legál falon. A graffiti gyakran éppen figyelemfelhívó, azt mondja: „Hé! Te ezt hagyod? Ha, neked nem kell a fal, majd kell nekem!” Ezekben ez esetekben, a graffiti szemétművészet, mint művészet a szeméten, ha nem is a szemétből.

A graffitit gyakran nevezik szemétnek és okkal, hiszen az egyszerű, igénytelen tagekkel összefirkált házfalakra nincs mentség. Ami odakerül, de nem méltó a falhoz, mert a fal a több, akkor a graffiti szemét. A tag is graffiti, lényegét vagy a rajzoló szándékát tekintve ugyanolyan, mint a kidolgozott pieces, csak sokkal csúnyább. Itt a fal győz, és szemétté válik a graffiti. S még csak nem is művészeti szemétté, hanem valódi, csak össze nem söpörhető szemétté. Ilyenkor a graffiti a szemét kultúrába kerül, annak is az alsó bugyraiba.

A művészet centrumához képest a graffiti általános értelemben inkább szemét, mint nem. Amitől nem, azok a művészeti mezőben is elismert graffitiművészek, az elismerők és a galériák, a könyvek, amik a graffiti művészetét hirdetik.^[7] A graffiti megtermékenyítheti a kortárs képzőművészetet, s nem is annyira a formák, a színek vagy egyéb elemei folytán; maga a hivatalos művészettől elkülönülő léte az, ami más. Ami más, az új, az hat, az potens. A graffiti az életet hordozza: dinamikus, bátor, provokatív és nem szeretne olyan lenni, mint a galériaművészet. Ehhez képest, a graffiti „intézményesülésének” folyamata viszonylag korán, már a 70-es évek végén megindult, az elmúlt években pedig, számos komoly nemzetközi galéria állított ki graffitiket, rendezett tematikus kiállításokat.^[8] Ennek alapján bizton állíthatjuk, hogy a graffiti művészet, hiszen nagyon is benne van a fősodorban. Vannak persze ellenakciók is, amikor a graffitisek lefújják a graffitikiállítás képeit, s magát a galériát is, ahogy az Sao Paolóban történt a Choque Cultural galériában. A graffiti művészetként történő elfogadottságát a nemzetközi hírverés mindenképpen erősíti, legitimálni azonban sosem tudja, mivel maga a műfaj lényege, hogy illegális. Talán nálunk még nem érzékelhető a graffiti művészetként való megdicsőülése, mert javarészt a társadalom peremén élő rétegek és az el nem ismert művészek kísérleteznek nem túl erős alkotásokkal. De a lényeg ugyanaz: a writerek fiatalok, dinamikusak. Nem tudnak és nem is akarnak a művelt középrétegek nyelvén beszélni, elfogadni a konvencióikat. Csak jön ki belőlük, ami kikívánkozik. Lehet, hogy semmit nem mondanak, nincs üzenet, csak annyi: élj, légy merész, és csinálj már valamit!

Amikor a graffiti kifejezést használom, tulajdonképpen a street artról beszélek, mert a graffiti maga street art, legalábbis a nemzetközi szakirodalom szerint. Itthon ez a megfogalmazás még nem túl elterjedt részben, mert leegyszerűsítőnek tűnik, hiszen összemossa a stencil és a graffiti különböző technikáit, másrészt a writerek társadalmilag elég jól megkülönböztethető rétegét, és az üzenetek kérdését sem veti fel. Ugyanakkor a graffiti mindig egyedi alkotás, hasonlóan a műtermi művészet alkotásaihoz, míg a stencilt a sokszorosíthatóság jellemzi. Tehát, amikor a street artot a graffitivel azonosítjuk, ahogy a hazai szerzők közül, pl. Sugár János teszi, mindig a művészeti mező határain belülre toljuk az értelmezését, hasonlóan a nemzetközi megítéléshez.^[9]

A graffiti a határozott művészeti beszéd hullámtörése, egyben kavics a város cipőjében. Egyik aspektusból a városi társadalom problémája, mert fiatal csoportok társadalomkritikai álláspontját jeleníti meg, amely talán nem túl szofisztikált, de annál inkább megfontolt diskurzust igényel. Másrészt a művészet peremén ingadozó jelenség, tele spontaneitással, lendülettel, innovációval és a hivatalos művészettel szembeni fenntartásokkal. A művészet utópikus, kritikai és szembenálló funkciója gyengülni látszik, legalábbis a művészeti mezőben gyökeret vert ágensek esetében, míg fellendülni látszik a mező perifériáján. A kortárs képzőművészet újszerű definíciókat követ, s a köztereken előforduló konkuráló vizuális megnyilvánulások (reklám, szobrok, public art, street art) mind a figyelmünkért versenyeznek. Közülük azonban igazán az érdemel figyelmet, ami úgy mutatja magát, hogy mégsem látjuk. Elénk tolakszik, kihívó, mégis eltűnő, elkülönülő. Elfoglalja a teret, de nem akarja birtokolni. „Más szavakkal: hogy az igazán veszélyes ellenzék az, amelyik nincsen” (Perneczky 1991: 226).

Irodalom

Baudriallard, Jean (1987 [1968]): A tárgyak rendszere. Budapest: Gondolat.

Bianchi, Paolo (1990 [1984]): Graffiti. Basel, Boston, Stuttgart: Birkhauser.

Bourdieu, Pierre (2000 [1992]): A mezők logikája. In Felkai Gábor, Némedi Dénes és Somlai Péter (szerk.): Szociológiai irányzatok a XX. században. Olvasókönyv a szociológia történetéhez. 2. kötet. Budapest: Új Mandátum, 418-430.

Böhringer, Hannes (2006): Szinte semmi. Budapest: Balassi – BAE Tartóshullám.

Brassaï (Halász Gyula) (1993): Graffiti. Paris: Flammarion.

Ganz, Nicholas (2008 [2004]): Graffiti. Öt kontinens utcaművészete. Budapest: Cartaphilus.

Halász András (2007): Feljegyzések a 80-as évek amerikai festészetéről. II. rész. Balkon, 15 (3): 9. Interneten: http://www.balkon.hu/2007/2007_3/01halasz.html

HEY! Modern Art & Pop Culture, No. 2 (2010).

Kapielski, Thomas (2006): Művészet – mint a gondolkodás más eszközökkel történő folytatása. Balkon, 14 (5): 4. Interneten: http://www.balkon.hu/2006/2006_5/01art.html

Manco, Tristan (2002): Stencil Graffiti. New York: Thames & Hudson.

Perneczky Géza (1991): A háló. Alternatív művészeti áramlatok a folyóirat-kiadványaik tükrében, 1968-1988. Budapest: Héttorony.

Polyák Levente (2010): Az utca felértékelődése. Né dans la rue: Graffiti. Balkon, 18 (1): 42-43. Interneten: http://www.balkon.hu/2010/2010_01/2010_01.html

Warhol, Andy (2004 [1975]): Andy Warhol filozófiája A-tól B-ig és vissza. Budapest: Konkrét Könyvek.