Hrubos Ildikó
Alkossunk világszínvonalú egyetemet!
Gondolatok
jelentős nemzetközi felsőoktatási konferenciák kapcsán
Budapesti
Corvinus Egyetem - Nemzetközi Felsőoktatási Kutatások Központja, Füzetek II.
2009 – megjelenés alatt
A világon legjobb egyetemek, vagy a világ számára legjobb
egyetemek?
„Dicsérni jöttünk
az egyetemi rangsorkészítést, főleg az ún. Sanghai rankinget, nem temetni.” A
klasszikus megfogalmazás sémájának ezen kifordított változatával jellemezhető az
UNESCO Európai Regió Tagozata (CEPES) és a Sanghai Jiao Tong Egyetem által
2007-ben kiadott kötet mondanivalója.
A terjedelmes mű elsősorban azokat az előadásokat tartalmazza, amelyek a
2005-ben Shanghaiban megrendezett konferencián hangzottak el.
Az anyag kiegészül egy másik konferencia előadásaival. Ez utóbbi konferenciára
2006-ben Berlinben került sor a Nemzetközi Rangsor Szakértői Csoport
(International Ranking Expert Group – IREG) kezdeményezésére. Ezen a
konferencián állapodtak meg a szervezők a nemzetközi rangsor készítés alapelveiben,
mintegy reagálva a Shaghai ranking által kiváltott heves vitákra.
Ebből a kettősségből is következik, hogy a kötet üzenete meglehetősen ambivalens.
A „mégis temetés” jelleg annyiban jelenik meg, hogy a rangsorkészítés
fontosságának, hasznosságának hangsúlyozása után lényegében minden előadás
súlyos elvi és módszertani kritikákat fogalmaz meg a 2000-es évek eddig
legnagyobb publicitást nyert, leghevesebb nemzetközi vitát kiváltó
felsőoktatási vállalkozásával kapcsolatban, esetenként alapvetően megkérdőjelezve
annak létjogosultságát is. De végül különösre sikerül a „temetés”. Lehet olyan
olvasata a két konferencia együttes üzenetének, hogy mivel elvileg sem
lehetséges kifogástalan rangsorkészítést megvalósítani, miközben igen nagy
igény van az ilyen típusú, leegyszerűsített értékelésekre, akkor akár a Shangai
rankinget is el lehet fogadni…
A két szerkesztő
személye az egyensúlyra való törekvést szimbolizálja: Jan Sadlak az UNESCO-CEPES
igazgatója, az európai szempontok következetes és szelíden harcias képviselője,
Liu Nian Cai pedig a Shangai Jiao Tong University professzora, a rangsorkészítő
projekt koordinátora. A szerkesztők bevezetőjükben felvetnek néhány
általánosabb, a kötet olvasásakor figyelembe veendő alapvető kérdést. Először
is azt, hogy meg kell különböztetni a következő két fogalmat: „a világon legjobb
egyetemek” és „a világ számára legjobb egyetemek”. Míg az elsőt többé-kevésbé
jó mutatók alapján azonosítani lehet, a másodikat már nagyon nehéz. Pedig
nyilvánvalóan az lenne a megnyugtató, ha a két „halmaz” jórészt egybeesne. Az
elsőbbségért való küzdelem lehet öncélú is, olyan, amely maga alá gyűr fontos
akadémiai és társadalmi értékeket, feladatokat. A témáról való gondolkodáskor
érdemes azt az egyszerű kérdést feltenni, hogy vajon hány „világszínvonalú”,
„világszerte elismert”, „kiemelkedő”, „elit”, „vezető”, „élen járó” (az
elnevezésben még nincs megállapodás) egyetem lehet a világon. Ez természetesen
definíció kérdése. Brit szakértők szerint az Egyesült Királyságban 5-6
világszínvonalú egyetem és további mintegy 25-30 lehetséges kiválósági központ
lehet. Amerikai szakértői becslés, hogy Európa jelenleg 30-50 ilyen egyetemet
tud fenntartani. A két leghíresebb nemzetközi rangsor (a Shanghai Jiao Tong és
a Times Higher Education Supplement) készítői a világban 200, illetve 500
egyetemet kezelnek top-listájukon. Közben tudjuk, hogy csak Európában több mint
4000 egyetem (vagy hasonló rangú felsőoktatási intézmény) van. A kiválóak
leválasztása falat emelhet az egyetemek közé, miközben a kívül maradottak
társadalmi-gazdasági-politikai jelentősége – már csak volumenük miatt is –
rendkívül nagy. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy mindent meg kell tenni a
tömegessé, helyenként közel általánossá vált felsőoktatásban egyre inkább eluralkodó
középszerűség („mediokrácia”) ellensúlyozásárért. Figyelmeztetésül szánják a
politikusoknak azt a megállapítást, hogy a világszínvonalú egyetemek hosszú idő
alatt érik el a kiemelkedő szintet és ehhez a felsőoktatás minden
résztvevőjének komoly erőfeszítése szükséges, továbbá, hogy a folyamatot csak
kevéssé lehet siettetni és „felülről” irányítani.
A kötet három fő
részből áll. Az első részben az elméleti megközelítésű tanulmányok szerepelnek,
a másodikban a világszínvonalú egyetemek empirikus azonosításának és a rangsorkészítés
módszereinek kérdéseiről értekezők, végül a harmadik rész tanulmányai egy-egy
ország példáján mutatják be a kiváló egyetemek kiépítésére tett kísérlete konkrét
tapasztalatit, problémáit.
Az elméleti
tanulmányok lényegében azzal a fundamentális kérdéssel foglalkoznak, hogyan
tudja kezelni a felsőoktatás (az egyes egyetemek) a „Harvardizáció” és a
„McDonaldizáció” dilemmáját, hogyan tudja elkerülni az ezekből származó
csapdákat. A világszínvonalú egyetem eszméje akkor viszi előre az egyetemi
világ sorsát, ha társadalmi környezetében értelmezi azt. Meg kell állapodni
azokban a fő értékekben, amelyeket követnie kell a megtisztelő címet viselő
egyetemnek. A szükségképpen leegyszerűsített ragsorolások számos veszéllyel
járnak. Elsősorban azzal, hogy többnyire nem tudják kezelni a széles
értelmezett társadalmi célok eléréséhez való hozzájárulást. Lehetnek paradox
hatásaik is. A toplistába kerülők (vágyók) csakis a kritikus indikátorokra
koncentrálnak (pénzt és energiát nem kímélve), esetleg a minőségi szempontokat
is háttérbe szorítva, akik pedig lemaradnak, le is mondanak az egyébként
tényleg fontos indikátorok javításáról. Miközben a rangsorolás a
különbségtevést célozza meg, valójában homogenizáló hatást fejt ki azzal, hogy
ugyanazt a mércét állítja mindenki elé. A sokféleség pedig alapvető érték.
A módszertani
tanulmányok alaposan végigjárják a mérés buktatóit. Az első kérdés mindjárt az,
lehet-e egyáltalán egyetlennek mutatóban mérni, összefoglalni egy komprehenzív
egyetem teljesítményét. A különböző karok, tudományterületek, képzési területek
más-más színvonalat és teljesítményt képviselhetnek, metrizálásuk esélyei
eltérőek. A kétféle megoldás – a szakértői megítélés és a sztenderdizált
mutatórendszerrel való mérés – egyaránt tartalmaz kifogásolható elemeket. A
szakértői véleményen alapuló rangsorolás alapmodellje a Times Higher Education
Supplement rangsorolása. Itt felvetődik, hogy a szakértők soha nem tudják a maguk
teljességében megérteni, értékelni az egyetemeket, nem képesek minden
tevékenységüket átlátni. A mutatók használatakor viszont eluralkodnak a
bibliometriai megoldások, mivel azok még leginkább tekinthetők „objektíveknek”
(az érintettek, például a hallgatók véleményére általában nem kíváncsiak a
rangsorkészítők),. Közben az alapos elemzések vég nélkül sorolják a
publikációs, citációs indexek, az impakt faktorok esendő voltát. Ráadásul
viszonylag kis korrelációt mutatnak a kétféle megoldás eredményei…A
bibliometriai és más mutatók egyik szembetűnő korlátja, hogy általában erősen
függnek az intézmény méretétől, mintegy azt sugallva, hogy „a nagy szép”. Bár
az ebből adódó torzítás statisztikai eszközökkel korrigálható, a
rangsorkészítők (kényelemből?) nem vetik be következetesen ezt a megoldást. A
méret egyébként abból a szempontból fontos tényező, hogy az intézmény egésze is
hat a teljesítményre, ami a nagyobb intézményeknél értelemszerűen nagyobb
lehet. A tudományterületek, képzési területek szerinti összetétel alapvetően
meghatározza a kimutatható teljesítményt, olyannyira, hogy lényegében csak
orvosi karral rendelkező, orvosi kutatásokkal is foglalkozó egyetem képes a
rangsor elejére jutni, tekintettel a szakma kutatási és publikációs szokásaira.
(A Shanghai ranking „atyja”, Liu Nian Cain korrekt, önkritikus dolgozatában megígéri,
hogy módszerük továbbfejlesztése során külön rangsort készítenek majd a
műszaki, orvosi, társadalomtudományi stb. orientációjú egyetemekre.) E
praktikus szintű problémákhoz képest mélyebbre ás az a felvetés, mi szerint vitatható
a rangsorok kérdésfeltevésének relevanciája. A valóban érdemi kérdés egyfelől
az, hogyan teljesíti az egyetem a saját maga által megfogalmazott célokat,
másfelől mennyiben jobb, vagy rosszabb a teljesítménye partnereihez (a hasonló
intézményekhez) képest. Tehát először meg kellene fogalmazni az egyetemek fő
típusait, majd ezeken belül lehetne értelmes és védhető rangsort felállítani.
Több kritika érte a rangsorkészítés időszemléletét: általában statikus
megközelítésekről van szó, a dinamikát nem tudják, meg sem kísérlik kezelni,
miközben éppen igen gyorsan változó jelenségről van szó.
A harmadik rész
előadásai, amelyek a világszínvonalú egyetemek létrehozásának kísérleteit
mutatják be egy-egy országban, igen tanulságosak a konkrét eredmények, kudarcok,
hatások, általában a többféle kimenetel tekintetében. A legérdekesebbnek a
Kínáról szóló munka tűnik, már csak azért is, mert a hatalmas ország
dinamikusan fejlődő felsőoktatásáról ugyan sokat hallhatunk, olvashatunk, de
szakszerű elemzések hiányában keveset tudunk. Az előítéleteitől nehezen
szabaduló nyugati olvasó meglepődik Wang Yingjie, a Pekingi Egyetem
professzora, fontos kormányzati és akadémiai tisztségek viselője előadásától.
Sehol semmi pátosz, kifejezetten informatív, tényszerű helyzetkép, sokszor éles
kritika. Az utóbbi két évtizedben Közép-Kelet Európa megtapasztalta a heves
felsőoktatási expanziót, annak minden következményével együtt. Úgy tűnik,
Kínában még hevesebb folyamatról van szó, amihez nem elhanyagolható
körülményként hozzájárul a nagyon gyors gazdasági növekedés. A piacosítás, a
kommercializálódás uralja a felsőoktatást, az újgazdagok tartják kezükben az
egyetemeket. A gyors, mennyiségi szemléletű kutatási kényszer eltorzítja a
professzorok viselkedését, a hallgatók körében a diploma iránti sürgető igény
következtében terjed a vizsgacsalás, csökken az oktatás minősége. Bár az ilyen
típusú torzulás a társadalmi környezet egészére is jellemző, mégis kiemelten
súlyos jelenségnek kell tekinteni: az egyetem így nem tudja betölteni
egyedülálló társadalmi hivatását. A piacosítással párhuzamosan erősödik a
bürokrácia hatalma is. Kínában régi hagyományai vannak a közvetlen kormányzati
irányításnak (az egyetemi tanárok mindig is állami főhivatalnokok voltak), de
ennek ereje is fokozható. A 2000-es évek elejére a nagyobb egyetemek elnökei
miniszterhelyettesi rangba kerültek, a bürokratikus hatalom maga alá gyűri az
akadémiai értékeket. Nincs intézményesített kontroll, ez a „friss mandarinok”
világa. A keleti kultúrákban oly fontos egység-szemlélet vesztésre áll:
határozottan szétválik a két nagy tudományterület, a bölcsész- és
társadalomtudomány, valamint a
természettudomány-műszaki tudomány, ez utóbbi dominanciája mellett. Bár a
jelenség Nyugaton is tapasztalható, Kínában kiélezettebben érvényesül (szinte
minden állami egyetem rektora természettudományi, műszaki háttérrel
rendelkezik). A drámai helyzetleírás után a szerző megfogalmazza javaslatait.
Bármennyire látványos sikereket tud ma felmutatni Kína az akadémiai
teljesítmény területén is, hosszabb távon lemaradhat, ha nem korrigálja a
fentiekben jelzett anomáliákat. Vissza kell szorítani a piac és a bürokrácia
túlhatalmát, hogy az akadémiai szabadság érvényesülhessen. Az egyetemeknek
alapvetően demokratikusan szervezett közösségi intézményeknek kell lenniük, a
felsőoktatási intézmények és a kormányzat kapcsolatát pedig törvényekben kell
rendezni. A nyugati világban jól ismert és lényegében bevált ún. puffer
(közvetítő) szervezetek rendszere fontos elem lehet ebben. A nyugati
szakirodalomban érezhetően igen járatos kínai szerző tanulmánya arról győz meg,
hogy a kínai egyetemnek szembe kell néznie a különös helyzettel, hogy a
tervutasításos rendszerről a piacgazdaságra való átmenet időszakában egyelőre
mindkét fő aktor igen erős, és kapcsolatuk, összefonódásuk, egymással való
küzdelmük nemcsak a külső szemlélő, hanem a helyi szakember számára is átláthatatlan.
Lehetséges, hogy a nyugati értelemben vett akadémiai értékek sorsa eddig
általunk nem tapasztalt utat fog követni. Afelől azonban nem lehetnek
kétségeink, hogy a hivatalosan bejelentett cél, egy kínai egyetem bejutása a
100-as toplistára, 2020-ra teljesülni fog. Hiszen bevallottan éppen azért
vállalkoztak a kínai kutatók a rangsorkészítési rendszer kidolgozására, hogy
megértsék a világszínvonalú egyetem titkát, és ennek tanulságait felhasználva
olyan folyamatokat indítsanak el, amelyek esélyt adnak a kínai egyetemek javának
az elit klubba való bekerülésre.
A konferencia kötet
elolvasása után valóban felvetődik a kérdés: végül is mi a világhírű,
világszínvonalú egyetem titka. A rezignált válasz szerint ugyanaz, mint a híresen
szép zöld angol gyepé. Philip Altbach (Boston College), a felsőoktatás-kutatás
nagy öregje, aki mintegy összefoglalja a tanulságokat, sorolja a feltételeket:
sok idő, energia, pénz (és szerencse) kell hozzá. A folyamatot lehet
gyorsítani. Jól fizetett, elkötelezett professzorok, akadémiai szabadság,
szakszerű intézményi (akadémiai!) vezetés, kiváló infrastruktúra: mind
hozzájárulhat ehhez. Nagyvonalú finanszírozás nélkül azonban nincs rá esély. A
fő finanszírozói terhet pedig mindenképpen az államnak kell vállalnia
(közvetlenül, de áttételesen is, adómentességgel, hallgatói ösztöndíjakkal és
hitellel, hogy a magas tandíjakat ki tudják fizetni stb.) De vajon megéri-e
mindez? Felvethető, hogy az innovatív energiákat és a pénzt realisztikusabb, a tudomány
és a társadalom egésze számára hasznosabb célokra is lehetne fordítani. Tehát
nem szabad eltúlozni a top-egyetem ügyet, azt csak saját környezetében érdemes
értelmezni. Intellektuális szempontból, az egyetemi világ önismerete
szempontjából viszont mindenképpen hasznos a nemzetközi rangsor-vita, mert
ráirányítja a figyelmet a ma egyetemének létkérdéseire.
A teljes tanulmány letölthető innen: 
